A Dunamelleki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1930-1933.

1933. november 18.

1933. november 18. — 8. 11" természeti erők, s a világteremtés szerkezetében nyugvó előzetes rendelés folyománya. Luthernek reformátornak kellett lennie, mert Luther volt: hívő lélek, halálosan komoly jellem, mérhetetlen és tragikus valóságérzékkel megáldott hős egy olyan korban és olyan helyen,, ahol és amikor döntő tényezők könnyelműsége előtt minden relatívnak tetszett, semmi sem volt eléggé pontos, s elegendőnek látszott a — látszat. Az örök profetizmus romoboló és alkotó, egyszóval újjáteremtő ereje testesül meg a Luther roppant egyéniségében, akiben elsőszülött testvérét ismeri fel mindenki, ha van tapasztalata a lélek titokzatos, keserves és tragikus járásáról, amit földi szóval, történelmi kifejezéssel reformációnak neveznek. Várakozással szemléli a világ azt a roppant vonaglást, amely Európa leghatalmasabb népének, a németnek életét alakítja át. Ahol hegyek születnek és völgyek támadnak, ahol a magasság mélységgé s a mélység magassággá változik, gyakran megtörténik, hogy elpusztulnak a madárfészkek, semmivé lesznek városok, pusztasággá válnak kies ültetvények. Új világ áldozatok és tévedések nélkül nem születik. Azért ne siessünk az ítélettel. Nyugat-Európában ma nincs népszerűtlenebb nemzet, mint a német, mert erről a népről mindenki rosszat tait, aki nem ismeri. Mi ismerjük és tudjuk, hogy ez a nagy nép lehet nagy tévedések áldozata, de könnyelműségre, léhaságra nem kapható, s legfőbb jellemvonása a valóság és az igazság előtt való hódolat. A lelkiismeret népe nem tehet erőszakot a lelkiismereten és sohasem felejtheti el, hogy nagy nemzet csak szabad nemzet lehet. Nem lehet tudni, hogy a jelenlegi életformák mennyi állandóságot mutatnak, de egy bizonyos, a német léleknek egy olyan kimélyülésével, megkomolyodásával, áthevülésével és újulásával állunk szembe, amilyet ez a nép a reformációban, a harmincéves háború után és a Napoleoni harcok után élt át. Németország a lelkiség síkjában éli át a maga forradalmait, s a mai időket a német lélek legnagyobb forradalmának lehet nevezni. Bár épen alapossága és rendszeressége miatt hajlamos a túlzásra és a végletre, a német szellem még mindig reformálta és korrigálta önmagát. Most is megtalálja a helyes útat, hogy a nemzeti megújulás ne járjon az egyház örök javainak kárvallásával s a faj és a vér egyébként nagy gondolatáért cserébe ne adja az evangéliumot. Mert mit használ, ha valaki az egész világot megnyeri is, de lelkében kárt vall? Az idén tartotta meg a Presbiteri Világszövetség 14-ik konciliumát Belfastban. Az egyetemes konventnek megtettem jelentésemet ottani tapasztalataimról, itt csak azt emelem ki, hogy ez a koncilium két nagy tanúsággal szolgált. Az egyik az, hogy a tiszta református élet- és világnézetnek a kor nagy izgató kérdéseivel szemben épenúgy meg kell nyilatkoznia, mint minden más szellemi nagyhatalom megnyilatkozik a maga missziói tudata teljességéből. Evégre alakított a nagy gyűlés egv olyan tanácsot, amelynek tiszte a református világfelfogás megszólaltatása konkrét esetekben. Másik tanúság az volt, hogy az ifjúságot szorosan bele kell vonni a Presbiteri Világszövetség munká-