A Dunamelleki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1930-1933.

1932. november 19.

25 kozott és hatékonyabb igehirdetést, szenvedélyesebb és tüzesebb katechesist, s az egész életet aranyszálaival egybefogó egyéni és tömegpasztorációt. Mihelyt ezzel a munkával gyorsabban haladunk előre, csodálkozva vesszük észre, hogy politikai súlyunk mennyivel megnagyobbodott. Levonva ebből a következtetéseket, mai helyzetünkből a kivezető út ez: Először a lelkipásztorok egyéni minőségének, prófétai hatékonyságának, tiszta életük vonzó erejének fokozása. Igehirdetésünknek olyanná tétele, hogy azt ne szívességből, önmegtagadással hallgassák, hanem ne tudjanak nem hallgatni, még ha akarnának is. Egész iskoláztatásunkban egy nagy evangélizáló hadjárat végrehajtása, amelynek célja az, hogy mikor a tanuló kilép az iskolából, örökre hozzá legyen kötve lelki édesanyjához, az anyaszentegyházhoz. Mi pedig az egyházhoz máskép nem tudunk senkit sem hozzákötni, csak Krisztus által. Azután olyan pásztori munka, amely minden egyes emberrel személyes kapcsolatot teremt, hogy ezzel az anyaszentegyház hajójába élete csónakját beleakassza. Világos, hogy éppen ezekben az időkben egyre erőteljesebben ki kell alakulnia az új presbitertípusnak, mely egyházának nemcsak kormányzója és anyagi javainak számadója, hanem a tett igehirdető munkájának nagy osztályosa, a bizonyságtevők választott csapata, akiknek szolgálatuk és lényük világosság. A presbiter természetesen a lelkipásztorral együtt szemléltető kép az Ige és a tanítás igazságához. Ma már minden egyházmegyében tapasztalták, hogy a hü és hivatása magaslatán álló presbitérium az egyház komoly építése terén szinte korlátlan lehetőségek előtt áll. Szükség a presbiterek mellé új munkásokat állítani be. Diakónusok és diakonisszák egész seregére van szükségünk, akik az egyház megbízásából dolgozzanak, s a presbitériumnak legyenek szemévé, fülévé, segítő kezévé, mentő cselekedetévé. Ezenfelül szükséges nagy közös munkák elvégzésére s az egészet érdeklő intézmények létesítésére minden reformátusnak szövetkezni. Tehát nem egyesületek, hanem szövetségek felelnek meg a kor szükségletének és a magyar református egyház természetének. Végül a magyar református öntudat, a magyar református közvélemény és a magyar református közakarat hivatalos és társadalmi úton való, de egészen egységes képviseletére van szükség. Belátható évtizedeken belül lassanként hugenotta társadalommá kell alakulnunk, mert mint idegen testet akarnak kiválasztani és betokozni. Mi vállaljuk ezt a sorsot, mert tudjuk azt, hogy a magyar kálvinizmus évelő növénye talán egy félszázadig ismét a gyökér és a gumó életére van ítélve. Ez az élet dísztelen, elrejtett és sáros, de csodálatos, mert új tavaszok, új virágok és új termések ígérete rejlik benne. Nem tudjuk milyen lesz a világ, milyen lesz az ország, amikor megint kivirul a magyar tulipán, csak azt tudjuk, tisztán fog ébredni, olyan lesz, mint egy frissen kigyúlt láng és kelyhéből az öröm és hálaadás illatélete szállong. Mennyi öröm, mennyi ajándék és mennyi dicsőség,,van ebben az ígéretben és ebben a hivatásban!