A Dunamelleki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1930-1933.

1932. november 19.

15> riarchalis kybernesisnek rokonszenvesebb, keményebb kezű és atyaibb szívű művészét nem igen lehet elképzelni, mint amilyen ő volt. Meglep pillantásának egyetemessége; anélkül, hogy tulajdonképpen theológus volna, mindenről olyan tiszta nézeteket vall, mintha hosszú tanulmányok végső eredményeit vonná le. Lehet írni egy gyakorlati theológiát, ha megfigyeljük és elmondjuk, hogy Baksay milyennek tartja a jó pásztort, a jó presbiteri, az istenfélő gyülekezetet. Ahogy ő lerajzol egy szíve szerinti gondnokot, az norma és szabály, mindenha érvényes eszménykép. Ahogy ő feltárja a gyülekezet kollektív lelkét, megokolja mozdulását, kormányoztatja hullámzását, az a gyülekezet-nevelésnek a legcsodálatosabb képe és mintája. Mégegyszer felgyűlt és megduzzadt benne mindaz, amit a XVI., XVII. és XVIII. és XIX század magyar református egyházi prakszisa termelt. Aranyos, kristályos ismétlése négyszáz esztendős lelki evolúciónknak. Az. a tény, hogy ő volt és olyan volt, ahogy élt, legnagyobb segítés nekünk, sötét jövendők küzködő és megcsúfolt magyar reformátusainak. Az a tény, hogy neki sikerült és úgy sikerült, legnagyobb vigasztalás sokszor csalódó, viaskodó református presbitereknek, kicsinyeknek és nagyoknak egyaránt; az a tény, hogy koporsójában drága tetemét papi palást takarta el, nekünk, szegény pásztoroknak palástunkat drágábbá, tisztaságát nagyobb üggyé, díszét kiváltságosabbá és szimbolikáját példátlanabbá teszi. Ügy vagyunk vele, mint a címerrel: minél magasabbra emeljük, annál feljebb emel — ő. Tények. Az általános kép mindenütt sötét, akár gyülekezeteinket, akár iskoláinkat nézem. Az államsegélyek nagymérvű és sokszor váratlan csökkentésével az egyes intézmények költségvetése kiszámíthatatlanná és ingadozóvá vált. Nemcsak az állami segítségek rettentő hiányáról kell beszélnünk, de látnunk kell azt, hogy községek nem tudják teljesíteni az egyházzal szemben vállalt kötelességeiket. Van olyan hely, ahol a lelkipásztorok és tanítók exisztenciája forog kockán, belső emberek gyermekei nem jutnak meleg ruhához és tanuláshoz, mert a politikai község nem tesz eleget kötelességének. Ezenkívül áll az, hogy az egyházi adók sokhelyt nem folynak be. Van olyan egyházközség, ahol 80% hátralékban van, van olyan egyházmegye, ahol átlag 45% nem folyt be. Sokhelyt a munkanélküliség miatt, sokhelyt azért, mert kényelmesebb nem fizetni az adót, mint fizetni; némely helyt pedig azért, mert lélekrontó politikai izgatás vonult végig a községeken azt hangoztatva, hogy nem kell adót fizetni, mert úgyis el fogják engedni a hátralékot. Az elmúlt évek legsúlyosabb kormányzati hibájának azt tartom, hogy könnyen vetették ki az adót és nem hajtották be elég pontosan. A viszonyok romlásával az adóhátrálék néhány év alatt a gazdasági lehetetlenülés állapotához vezetett. Nem a behajtásnál kellett volna elnézést gyakorolni, hanem az adó megállapításánál. Ha ez a hallgatólagos forradalom meg nem gyógyul, beláthatatlan következmények elé jutunk. Például hozom fel a tanítók