Dunamelléki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1926.

1926. október 16.

17 két teendő van: először visszautasítani az ilyen erőszakoskodást, másfelől komolyan megvizsgálni: nem a lelkek elhanyagolása volt-e az oka a forradalmi tünetnek s akkor szigorúan felelőssé tenni a lelki aléltságért azt, aki a lelkek hivatalos számadója. Külföldi relációink címe alatt emlékezem meg idegen államok területén élő magyar reformátusok egyházi életéről. Ezzel is kifejezésre juttatom azt, hogy bár ezek az egyházak ma tőlünk szervezetileg és politikailag de facto teljesen függetlenek, szellemileg sohasem lehetnek függetlenek, nemcsak azért, mert magyarok, hanem főképen azért, mert reformátusok. Éppen ezért feleslegesnek és értelmetlen erőszakoskodásnak tartom, hogy még mindig szellemi határzárok húzódnak közöttünk és az utódállamokban levő reformátusok között. Lapjaink kölcsönösen nem jutnak el egymáshoz, könyveinket ők odakünn olvasni nem tudják, közös spirituális kérdéseinket meg nem beszélhetjük, pedig mindezek nemcsak a mi, hanem az egyetemes reformátusságnak nagy érdeke. Hiszem, hogy nemsokára eljön az idő, amikor ezt a gondolatot magáévá fogja tenni a világprotestántizmus és igyekezni fog e képtelen helyzetet megváltoztatni. Nem szólok most arról, hogy az utódállamokba szakadt magyar reformátusságnak micsoda óriási világtörténelmi miszsziója van a görögkeleti orthodoxia evangelizálása tekintetében. Csak arról számolok be, hogy kerületünk élö darabjaként Jugoszláviába került magyar-német református egyház az elmúlt évben is hősies munkát végzett. Az államhoz való viszonya rendezésén kívül főképen árvaházának felvirágoztatásában és saját magának belső reformálásában forgolódott példaadóan. Részvéttel emlékezem meg arról a nagy csapásról, ami főképen alsóbaranyai testvéreinket érte a Duna áradásával. Szeretném, hogy ha megtalálhatnék a testvéri segítésnek gyöngéd és kifejező formáját. A romániai reformátusság életében nagy fordulatot hozott az elmúlt esztendő. Kidőlt az élők sorából Nagy Károly, Erdély népének e korban legnagyobb fia. Az erdélyi magyarság most fordított exodust csinál: az igéret földjéről megy ki, pusztai vándorlás útján, a szolgálat földje felé. Ennek a rettentő vándorlásnak volt keménykezű, viharzó lelkű vezére Nagy Károly. Temperamentuma csupa prófétai lobogás és ez asphodelosi mezőkön hideg kritikája, metsző lcgikája, jéghegyek láncolataképen húzódott át. Ezért sistergett, füstölgött, volt néha kiszámít2