Dunamelléki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1922.

1922. október 21.

146 ják gyermekeiket „jó úton haladni" s látva őket az úrvacsora szent jegyében részesülni, „mi is felbúzdulunk és éhezzük és szomjúhozzuk az igazságot". Egy másik (nincs a hely jelezve) gyülekezet tagjai ezt írják: „kérésünk indoka az, hogy mi szegénysorsú földmívespolgárok vagyunk, kik munkáinknál gyermekeinket nem nélkülözhetjük később". A bogdásai hívek közül négy nagyszülő azért kéri a 12 évesek konfirmálását, hogy még életükben jelen lehessenek unokáik konfirmálásán, egy másik csoport arra hivatkozik, hogy szolgálatba adja gyermekeit s ha 12 éves korban nem konfirmáltatnak, akkor „nem vállalnak felelőséget az ő hitben való megerősíttetésükért". A harmadik csoport leleményesen így érvel: „ha gyermekeink osztálytársaikkal nem konfirmálhatnak, azoktól úgy elmaradva az a szégyen éri őket, hogy míg azok úrvacsorázó, felnőtt keresztyének lesznek, a mieink továbbra is kiskorúságukban maradnak". A nagytótialui hívek elmondják, hogy a ház körül és a gazdaságban sok a munka, a gyermekek nem tanulhatnak és az is megtörténhetik, hogy a leányok közül némelyik hamarabb férjhez megy, mint a konfirmálást elvégezné. A markóci hívek közül csak egy kéri 12 éves fia konfirmálását, mert ipari pályára akarja adni. A dencsházi lelkész és presbiterek a nagyt. esperes úr felbátorítására kérik az egyházmegyét, hogy 1922-ben is legyen konfirmáció, mert egy szülő a gyermekét átvitte egy dunántúli kerülethez tartozó gyülekezethez s ott konfirmáltatta meg s félő, hogy a többi is hasonlóképen cselekszik, világos tehát, mondja a fölterjesztés, hogy a „korszellem nincs megérve ezen új intézkedés keresztülvitelére". Az összes kérvények gondolatmenete és érvelése, mint fókuszban tömörül össze a sellyei gyülekezet 36 tagjának aláírásával ellátott kérvény e mondatában: „ezek a gyermekek, ha most konfirmálva nem lesznek, soha abba a helyzetbe nem jutnak többé, hogy ez a mulasztás pótolható legyen". Főtiszteletü Kerületi Közgyűlés! Legyen szabad e mondatnál megállnom egy pillanatra. Ebben a mondatban van összefoglalva egyházunk tragédiája. Ez a mondat valóban a szív mélyéből előtörő őszinte és igaz vallomása azoknak, akik tényleg megtapasztalták, hogy azóta, amint 12 éves korukban megkonfirmálták őket, nem voltak soha többé abban a helyzetben, hogy gazdasági, ipari pályájukon a faluban, a tanyán, az iparosműhelyben hetenként legalább egyszer egy órát hitük erősítésére