Dunamelléki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1915.

1915. július 8.

•29 1915 október 22-én. — 1,1. iskolában a tanító. A lelkésznek minden buzgósága, lelkesedése és iáradozása csak félmunka, ha a tanító nem segédkezik munkájában, vagy épen aknamunkát folytat ellene. Sajnos, hogy e tekintetben szomorú tapasztalataink vannak. Nem lehet és nem szabad tűrni az egyház iránti tiszteletnek, a köteles fegyelemnek azt a meglazulását, a kötelességteljesítésnek azt az elernyedését, a melynek kétségbeejtő tüneteivel nem egy esetben találkozunk. Arra kell tehát törekednünk, hogy minél vallásosabb lelkületű, minél egyháziasabb érzésű tanítókat neveljünk, a kikre nyugodt lélekkel bízhatjuk legdrágább kincsünknek, gyermekeinknek, a jövő egyházának nevelését. Az egyház nem azért tart fenn alsóbb- és felsőbb-fokú iskolákat, hogy azokban legszentebb hitelvünk, legmagasabb érdekeink épen azok által tétessenek gúny és kicsinylés tárgyaivá, a kikesküvel kötelezték magukat, hogy buzgó harczosai lesznek anyaszentegvházunknak. És itt engedtessék meg nekem egészen röviden, de teljes határozottsággal kifejezést adnom annak, hogy én az iskolai nevelés és oktatás államosításának barátja nem vagyok és azt legalább a mi egyházunkkal szemben állami érdeknek nem tartom. Mi minden önhittség vagy dicsekvés nélkül, de a valóságnak megfelelőleg bátran hivatkozhatunk arra, hogy a magyar hazának mindig hűséges fiai voltunk s hazánk és egyházunk iránti kötelességeink soha összeütközésbe nem jöttek. Sőt nem egy, de számos lapja van történetünknek, mely mutatja, hogy e két kötelesség már a feladat természeténél fogva is összeforrva vezetett bennünket. A hazafias érzés mindig támogatta és áthatotta egyházunk iránti kötelességeinket is. A magyar államnak tehát nincs oka bizalmatlannak lenni irányunkban bármely téren és így az iskolai oktatás terén sem. Az iskolai nevelés és oktatás terén nagy feladat vár egyházkerületünkre különösen a nőnevelés tekintetében. Sajnálattal kell konstatálnom, hogy egyházunlc