Dunamelléki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1904.

1904. március 20.

19 ékesebben szóló prédikátora rendszerént e szavakkal kezdi leveleit, ezekben fejezi ki szeretetét az ő hitbeli atyjafiai iránt, egyszersmind ezekbe foglalja össze a tárgyakat, melyekről szólani kiván. Követni kivánom példáját, de mielőtt gondolatim részletezésébe fognék: hálaadással emelkedem a minden kegyelem szerzőjéhez, szeretetének gazdag voltáért, melylvel megengedte, hogy az ő szolgálatában eltöltött életemnek utolsó szolgálatát, ha nem is ifjúi erővel, de annál élénkebb buzgósággal, többre hivatva végezhessem. Isten után, ki vezérli utainkat, szolgálatbeli hívségem felajánlásával köszönöm meg az Egyházaknak azt a bizodalmat, a mely engem ezen Dunamelléki Egyházkerületünk első szolgájául állított, rendelt és méltóztatott. Egyszersmind gyöngéd kegyelettel gondolok tivéletek együtt az én tiszteletreméltó elődömre, ki egésségének meghanyatlása, ereinek megfogyatkozása miatt nem értékesíthette tovább fényes talentumait. Isten akarta így, hogy szűnjön meg cselekedni és szűnjön meg szólani az ő nevében; csak egyet hagyott meg nála. a szenvedést, de ez nagy talentum; a szenvedések alatt dicsőíteni Istent, és vallást tenni hogv az a kéz akkor is az atya keze, mikor megnehezedik rajtunk. A hálaadás és köszönet után önként előtérbe lép a tárgy, melyből szólanom kell. Előttetek áll egy szolga, a Szent Pál üdvözlő szavaival, kire ez ünnepély kettős kötelezettséget ró: hogy megalázódván Isten előtt, számot vessen szolgálatának terheivel és felelősségeivel: és hogy könyörögjön segítségeért azoknak, a kiknek szolgál, de mindenekfelett ANNAK, a kit szolgál. Tudjátok, hogy lelkipásztor áll előttetek; egy azon sokak közül, a kik ifjúságoktól fogva kötelezték magukat arra, hogy a lelkeket az ő Urok örökségének kies mezején legeltetvén — ezért pásztor a nevök — hozzá vezéreljék, táplálván mennyei mannával és itatván az élet 2*