Múzsák - Múzeumi Magazin 1992 (Budapest, 1992)

1992 / 2. szám

Huszthy László felv., Makó, 1917 Ismeretlen szerző felv., 1903 egyes, különálló portréképeket összekapcsolja, so­rozattá rendezi, ha a szereplők közös csoport­képeken is megjelennek, s mindezek egy al­bumban, gyűjteményben összegződnek. Készült fénykép az újszülöttekről, a gyerekek kedvenc játékairól, az iskolás gyermekről, az elsőáldo- zóról, az eladó sorba került lányokról, a le­génykorról, a katonaemlékekről, háború idején a csonka családokról, az esküvőről, az utazások­ról, a családi ünnepekről, több generáció együtt- létéről, és olykor az elhunytakról is lemezre ex­ponáltak még egy utolsó képet. Kezdetben ko­moly szakmai feladatot jelentett a fotográfusok­nak az, hogy egy egész csoportot beállítsanak, egyenletesen bevilágítsanak, majd elmozdulás nélkül megörökítsenek. Ehhez viszonylag nagy méretű műteremre és sok segédeszközre volt szükség. Az üvegablakokon át bevilágító fény­sugarakat függönyök és derítőlapok irányították a modellre. Az elmozdulás-mentességet merevítő állványok biztosították. Ezeket hátulról illesztet­ték a lefényképezett személyek derekához, nya­kához, fejéhez. Természetesen úgy, hogy mind­ezekből a képen semmi se látszódjék. A meg­világítás egyenletességét csak vizuálisan ellen­őrizhették a fényképészek. Ha erre nem ügyel­Ismeretlen szerző felv., 1900 k. tek, a csoportképen levők arctónusa nem volt egyenletes, az. egyik részlet világos, a másik pe­dig sötét maradt. Mivel a múlt században az üveglemezekről elsősorban kontakt másolással készítettek kópiákat, így az expozíció utólagos korrigálására már semmilyen lehetőségük nein volt a laboratóriumi munkát végző segédeknek. Hiteles forrás áll rendelkezésre arról, hogyan ké­szült a családi fotó az 1840-es években. Nagy Ignátz Daguerreotyp című ironikus írásában ol­vashatunk élményeiről, melyeket egy korabeli mű­teremben szerzett, ahol eltöltött egy egész na­pot: „Ezután sajátszerű csoportozat következett, egész család mindenestől. Vastag anya, vékony apa, négy gyermek, egy csecsemő, egy kanári madár és egy bozontos, pisze orrú pincser. — Uram — így szála az érzékenység megható hang­ján a családapa — mi mindnyájan egy képen akarunk lenni. — A madár is? — kérdé a művész. - Igen, az cukrot fog enni a kis Ricsi szájából, ez igen regényessé teszi a képet. — De a kanári mozogni fog. — Természetesen. — Ügy a kép nem sikerülhet . . . Hiába, a szeretetre méltó csa­lád nem tágított, s a kísérletnek meg kellene történni. Két szék állíttatott egymás mellé. Az egyiken az apa foglalt helyet, mindegyik tér­11

Next

/
Oldalképek
Tartalom