Múzsák - Múzeumi Magazin 1992 (Budapest, 1992)
1992 / 1. szám
éveiben dolgozó Hofhalter (Skre- zetusky) Rafael. A XVII. századból csak közvetett adatok utalnak a kártyázásra, de ezekből a forrásokból már az is kiderül, hogy nemcsak Wesselényi Ferenc vagy Zrínyi Péterné keverte a lapokat, hanem például a munkácsi rabok is - ahogyan erről Koháry István verseiből tájékozódhatunk. A század második felének hitvitázó irodalma sem csupán arról tanúskodik, hogy milyen játékokat játszottak nálunk akkoriban, hanem arról is, hogy a kártya már valóban közkézen forgott. Jól és széles körben kellett ismerni a kártya jelképrendszerét ahhoz, hogy allegorikus módon is fel lehessen használni a vallási replikákban. Úgy tűnik, a német színjelű kártyák hódítanak magyar földön. A XVIII, századtól kezdve azután már további hazai kártyafestő műhelyekről is tudunk. Avág- újhelyi Scrusina Anna (1776—1808) például olyan egészalakos, német mintákat követő kártyát nyomtat, amely egy későbbi típus, az úgynevezett soproni kártya közvetlen elődje. Ugyanebből a korból még a soproni Merlein Kristóf műhelyéből kikerült tarokk kártyát sikerült megtalálni a kutatóknak. A XVIII, század derekától különíthető el a német színjelű variánsok között az úgynevezett soproni típus, amely a bajor változatból származik. Ugyanebből a forrásból vezethető le a Nyugat-Ausztriában kedvelt salzburgi típus vagy a Csehországban használt prágai típus is. Kolb Jenő kártyatörténész szerint a 32 lapos képes soproni kártyák „figurái ügyesen rajzolt török urak, magyar főtisztek, császári udvaroncok és tábori muzsikusok". Bécsben és környékén még a XIX. század végén is gyártottak soproni kártyákat. Egy másik kutatónak, Zsoldos Benőnek egy angol kártyagyűjtőnél sikerült megtalálni azt a paklit, amelyet egy pesti kártyafestő, Schneider József 1835-ben készített, és az úgynevezett magyar kártya első megfogalmazásának tartunk. A közelmúltban hasonló képekkel díszített lapok kerültek elő Chwalowsky Ödön ugyancsak Pesten fenntartott műhelyéből is. E sorozatok érdekessége, egyúttal magyarnak tartott sajátossága az, hogy Schiller Teli VilTarokk-kártya, 1865 mos című drámájának szereplőit ábrázolják a figurális lapok. De valóban magyar-e a német színjelű, Schiller-szereplőket ábrázoló kártya? Teli Vilmos történetét Genf- ben, 1744-ben Hauser kártyafestő szerepeltette először kártyalapokon. Ez egy francia kártyasorozat volt, amelynek forrása valószínűleg Agi- dius Tschudi 1734-36-ban kiadott Chronicon Helveticum című műve lehetett. E kártyacsomagnál a Teli- monda a kiindulópont. A XIX. század elején válik divattá az, hogy híres drámák, irodalmi művek szereplőit jelenítik meg a kártyák. J. G. Cotta tübingeni műhelyében 1807-ben állították elő Wilhelm Christian von Faber du Faur (1780— 1857) rézmetszetei alapján egy 46 lapos sorozatot. Ezt az úgynevezett transzformációs kártyát nem igazi partik lejátszására használták, hanem arra, hogy a füzetben kiadott szövegek illusztrációiként szolgáljanak. Schiller Wallenstein című művét illusztrálják a lapok. Magyar- országon a pécsi Janus Pannonius Múzeum kártyagyűjteményében is őriznek egy olyan paklit, amely ugyancsak Tübingenben készült, és Schiller Orleans-i Szűz című drámájának szereplőit láthatjuk a lapokon. A Magyarországon előállított Telikártya tehát nem is olyan különös, nem is olyan magyar, mintamennyire gondoltuk. A reformkorban még fametszettel és kézi színezéssel előállított kártya a lapokon szereplő szabadsághős története révén nyilván összhangba került a hazai politikai-ideológiai törekvésekkel. A század közepétől egyre javuló technikával több helyen is gyártani kezdik a Teli-kártyát vagy annak változatát. Például Salamon Antal kecskeméti műhelye is előállította a Teli-kártya egy változatát az 1850-es években. A döntő fordulatot, a magyar kártya valódi térhódítását az 1860-as évektől számíthatjuk. A bécsi Piatnik cég 1865- ben már modern technikával kapcsolódott be a gyártásba, s a Monarchia területén szinte minden más fajtát kiszorított az asztalokról a „magyar kártya". VEREBÉLYI KINCSŐ G. de la Tour: Kártyázok 41
