Múzsák - Múzeumi Magazin 1992 (Budapest, 1992)
1992 / 1. szám
AIOLOSZ SZIGETEIN Odüsszeusz bőrtömlőkbe zárva szelet vitt innen magával Ithaka felé tartó útjára, a görög kovácsisten, Héphaisztosz itteni tűzhányó sistergő gyomrában edzette Héraklész- vértjét, és itt lakozott római isten-utóda, Vulcanus is, akitől a szigetekre olyannyira jellemző vulkánosság neve származik. Hét sziget és vagy ezernyi hullámmarta sziklaszirt Szicília partjaitól északra: az Eoli- vagy Lipari-szigetek. Az utóbbi név a szigetcsoport legnagyobb, ám még így is csupán egy közepes területű budapesti kerület méretét elérő tagjára utal, az olasz térképeken feltüntetett előbbi név pedig Aiolosz görög szélistenre, a vitorla és a tengeri hajózás „feltalálójára", akitől az Odüsszeusznak szánt ajándék is származik. E mitológiai táj a kora keresztény századok legendaíróit is megihlette. A Lipari szigetén a VI. században megszűnő, majd a szomszédos Vulcánón hamarosan felújuló vulkáni működést Szent Kalogérusz lipari remetével hozták összefüggésbe, aki a Liparin megbúvó, kénes leheletű ördögöt átűzte a lakatlan Vul- canóra. Az ördög kénbűzös lehelete a szigetre tartó hajón már akkor érezhető, amikor a vul- canói tűzhányók még ki sem bukkantak a horizont fölé. Az alig négyszáz lakosú szigeten a Fossa-kráter peremének tucatnyi repedése ma is fojtó kénes füstöt ereget magából. A kigőzölgő kén élénksárga lepellel, törékeny kénvirágokkal vonja be a sziklákat. Vulcanus műhelyének füstje ma kutatókat és turistákat ingerel köhögésre, a múlt században még csak azok kapaszkodtak fel a kráterperemhez, akik korántsem önszántukból érkeztek a szigetre. Vulcánón 1843-ban egy Henry Stevenson nevű, vállalkozó kedvő skót vásárolta meg a kénbányászat jogát. A kráterben fejtett ként rabok cipelték — harminc-negyven kilós puttonyaikkal naponta jó párszor fordulva — a kikötő melletti Stevenson- telepre. A skót üzletember virágzó vállalkozásának Vulcanus erői, az 1888-tól két éven át tartó, ismétlődő kitörések vetettek véget. A Vulcano kráterének pereméről, amikor Aiolosz erősebb széllökései elfektetik és a part felé sodorják a kénes gőzöket, ellátni a szomszédos Lipari meredek, sziklás partvonaláig. Liparin, a Házak Strombolin normann és aragóniai mesterek építette erőd védelmében, egy kicsiny fehérfalú kápolna tövében megbúvó kikötőben ma szárnyashajók vetnek horgonyt, ám még hatvan éve is csupán száműzetésre ítéltekkel kötöttek ki bizonytalan merülésű bárkák. Liparin 1933-ig száműzöttek telepe működött, akik a sziget kőbányáiban senyvedtek a mediterrán nyár tikkasztó forróságától és a heves szelek verdeste téli viharoktól. De amíg Vulcánón a kén fejtésén, Liparin az obszidián- és horzsakőbányákban robotoltak az elítéltek. A sziget fővárosától északra ma is működnek a bányák. A hirtelen lehűlve feketén csillogó vulkáni üveggé dermedő lávakőzet, az obszidián az ókor óta Lipari legfontosabb kiviteli cikke. A nyílhegyként, késpengének vagy éppen ékszer gyanánt használatos fekete kőzet neve az idősebb Plinius szerint Obsziusz etióp rabszolga nevéből származik, aki afrikai otthonából hozott magával hasonló kőeszközöket. Az ókorban Mediterráneum-szerte jól eladható kő legfontosabb lelőhelye épp itt, Liparin virágzott. A lipari obszidián Itálián kívül is piacra talált, Tutankhámon halotti maszkjának feketéi lő szemgolyói is itteni kőzetből készültek. Az üveges csillogásé obszidián-lávaároktól nem messze vakítóan fehér sziklafalakat szeletelnek ötletes bányagépek. Az egykori száműzöttek között csak fehér pokolként ismert bányában fejtik Lipari másik kincsét, a horzsakövet. A heves robbanásos kitörések során felszínre kerülő, az üregeiben fogva tartott gázoktól felhabzódó kőzetet az ókorban súrolószerként árusították Itália piacain, a hatalmas őrlőművekben feldolgozott anyagot jelenleg pedig ipari csiszolóanyagként, vagy éppen a kőmosott farmerek készítéséhez egyeránt felhasználják. Lipari szigetén Szent Kalogérusz idején, a VI. században buggyant felszínre utoljára izzó kőzetolvadék, a szigetcsoport legészakibb tagján. Strombolin Héphaisztosz ma sem pihent még meg. Sőt, a szigeten magasló kilencszáz méteres tűzhányót, amely további majd kétezer méteres mélységből nyúlik a tenger fölé, Alexander von Humboldt találóan nevezhette a Tirrén- tenger világítótornyának, hiszen jóformán állandó kitöréseinek fénycsóvája már távolról útbaigazította, vagy éppen kitérésre figyelmeztette a hajósokat. A Homérosz megörökítette „vészteli lángvihar" hosszú századokon át távol tartotta a tengerészeket. A századunk harmincasnegyvenes éveiben szokatlanul fölerősödő vulkáni kitörések elől a szigetlakok százával, ezrével költöztek előbb a szárazföldre, majd a Dél- Itáliát amúgy is sújtó szegénység elől Amerikáig, Argentínáig, sőt Ausztráliáig meg sem álltak. Az elhagyott házakat viharok tépázták, a kerteket elvaduló mediterrán bozótosok foglalták el - míg aztán az ötvenes évek elején hirtelen megváltozott az élet a szigeten. 1950-ben itt forgatta ugyanis Rosselini Ingrid Bergman főszereplésével a „Stromboli, az istenek hegye" című filmjét, és ennek nyomán a nyugat-európai mozilátogatók itáliai nyaralásuk során egyre gyakrabban ejtették útba a forgatás színhelyét is. 18
