Múzsák - Múzeumi Magazin 1990 (Budapest, 1990)
1990 / 1. szám
élesen, hiszen a rítus elemei lényegében azonosak. Még a szerelmi ajándékként szolgáló fa állítása is a közösség beleegyezésével és ellenőrzése mellett történik, a közös fa állítását és az ünnepet pedig a résztvevők személyes élményként élik át. A májusfa a természet újjászületésének jelképe, a tavaszi megújulást, az állat- és növényvilág gyarapodását serkentő mágikus eljárások eszköze, illetve szerelmi ajándék. Az angol J. Fraser és a német W. Mannhardt a XIX. században évezredekkel korábbi erdőkultusz maradványainak továbbélését feltételezi a májusfa-állítás szokásában. Nemcsak a fát, hanem tavaszi zöld ágakat, csokrokat és helyenként a zöld lombokba öltözött fiatal férfiakat egyaránt a vegetáció lényege megszemélyesítésének tartották. A. van Gennep, a századunk első felében tevékenykedő francia néprajz- tudós a májusfát határozottan elválasztja az egyéb életfa-variánsoktól, például a karácsonyfától, az új házasok kertjébe ültetett fától vagy a történelmi események emlékére ültetett emlékfától. Sajátosnak tartja, hogy a májusfa letűzése a fiatal férfiak kötelessége és előjoga. A hagyomány megszabta szertartásos módon ők választják és vágják ki a fát az erdőben, és együtt szállítják be a falu lakói számára fontos helyre: a falu főterére, a templom, az iskola, a bíró, a pap vagy a tanító háza, esetleg a kocsma elé. A. van Gennep szerint a fájusfa nem egy ősi kultusz maradványa, hanem olyan agrár jellegű szimbólum, amelynek szexuális vonatkozásai is nyilvánvalók. A lehetséges és valóságos jelentéstartalmak az évszázadok folyamán sokféleképpen ötvöződtek, színeződtek és változtak. Figyelemre méltók azok a speciális változatok, amikor a májusfa alsóbb ágait eltávolították, de látható tudatossággal alakították ki a fa koronáját. Hasonlóképp érdekesek azok a főként skandináv országokban ismert változatok, melyek valójában nem élő fák, hanem élő növényekből, virágokból font koszorúval díszített, olykor spirális alakúra faragott és színesre festett rudak. A növényből formált korona, koszorú esetében a fa nem megszemélyesítő, hanem díszítő vagy köszöntő funkciót tölt be. A zöld növényekkel való díszítés szokása is régi az európai hagyományban. Az antik Rómában újévkor, azaz március elsején, később január elsején babérágakkal díszítették a házak bejáratát, a középületek homlokzatát. A babérág az új esztendő köszöntésének sajátos eszköze, szimbóluma lett. Babérágat kapni megtiszteltetésnek számított, hiszen szerencsét hozó, óvó, mágikus erőt is tulajdonítottak neki. Ahol nem termett ez a növény, ott más örökzöldek, így a fenyő és a borostyán is alkalmas volt az ünnepi díszítésre. Ez a gyakorlat nemcsak a rómaiknál, hanem a germán, kelta és szláv eredetű népeknél is létezett. A különféle eredetű hagyományok lassanként ötvöződtek. A tavaszi évkezdés emléke elhalványult, a tavasz ünneplése, a nyár lombos ág formájában való behozatala pedig magába olvasztotta az újévi zöld ággal való díszítés szokását, amelynek nem keresztény hiedelemháttere mégis sokáig megőrződött. Még a XII. században is ellenzi az egyház a templomok belsejének élő növényekkel való dekorálását, mert a szent helyhez csak nemes anyagokból, aranyból, gyöngyökből, drágakövekből készült virágcsokrok illettek. A májusfa-állítás szokásának alapja minden bizonnyal az élő zöld növénynyel való díszítés, tisztelgés, köszöntés lehetett. A közösségi májusfáknál a szokás kiformálódására hatottak a régen évkezdéskor aktuális tisztség- viselő-újjáválasztással kapcsolatos üdvözlések, ünneplő falu-feljárások, továbbá némely, a tavaszi-nyári munkák kezdését kijelölő rítusok is. Az egyéni májusfa is a tiszteletadásból eredeztethető, amint ezt a XIV. századi francia adatok is tanúsítják. Nemcsak a várurak, a céhmesterek, hanem a nemesasszonyok és kisasszonyok is hódolatot érdemeltek, ha hinni lehet a trubadúroknak. VEREBÉLYI KINCSŐ Kevés olyan alakja van történelmünknek, mint Mátyás király, akinek ennyi anekdota, mese, novella, vers, épület, szobor és festmény őrizné az emlékét. Az olasz városállamok fejedelmeitől tanulta: fogadj udvarodba minél több költőt, zenészt, szobrászt, festőt, ők majd gondoskodnak halhatatlanságodról, s az mit sem számít, hogy néha fellázadnak ellened, akkor egy időre be kell csukni őket, aztán, ha majd újra kiszabadulnak, még hálásabban fogják zengeni dicsőséged. Mátyás egyszerű, de hatásos módszerét jól megtanulták az utána következő fejedelmek is, csak legtöbbjükből már hiányzott a „jégen választott” nagy király műveltsége, bölcsessége és türelme. Hunyadi Mátyás ötéves korától humanista nevelést kapott. Korán elsajátította a latin nyelvet, az akkori műveltség eszközét, s a nyelv útján azt a humanisztikus műveltséget, melyet a kor fejedelmeinek ismerniük kellett. Bár saját fogalmazású leveleit mind latin nyelven írta, sokszor középkori darabosságokat, nemegyszer erős hungarizmusokat találunk bennük, ami azt bizonyítja, hogy Mátyás a latin írás. közben is magyarul gondolkodott. Mátyás vérbeli reneszánsz uralkodó volt. Az állam fenntartásának, vezetésének legfőbb eszközét az ügyes diplomáciában és a rendektől független, erős zsoldoshadseregben látta. Ebben is az olasz reneszánsz fejedelmek példáját követte. Gyakran hivatkozott atyja, Hunyadi János, a híres törökverö hős régi dicsőségére, mégis a törökkel való leszámolást a végsőkig halogatta; neki nem a csatatér volt az igazi terepe, hanem a diplomácia. Mátyás levelei igazi mesterművek: mint a legjobb svédacél pengék, élesek és hajlékonyak, néha fortélyosan ravaszak. Személyes tárgyalásainak emlékét is legendák őrzik. Pechinelli Angelo pápai nuncius, aki azért jött Mátyás udvarába, hogy a pápa szemrehányását tolmácsolja, amiért a magyar király a törökkel tjtokban béketárgyalásokat folytat, s a kalocsai érseket per és ítélet nélkül embertelen börtönben tartja, feljegyezte, hogy Mátyás a kihallgatás során néha oroszlánként dúlt-fúlt, „szinte úgy látszott, hogy lángot okád száján, szemén, orrlyukain”, majd minden átmenet nélkül kezesbárányként viselkedett. A Király 5
