Múzsák - Múzeumi Magazin 1990 (Budapest, 1990)
1990 / 1. szám
A Sziklamecset egyik kapuíve A városban, amelyet egyaránt szentként tisztelnek zsidók, keresztények és mohamedánok, és amelynek neve a szent iratoknál gyakrabban tán csak ENSZ-határozatokban bukkan elő, három-, sőt négyféle időszámítás szerint múlnak a napok. A keresztény kalendárium 1989. augusztus 4-ét mutatta, amikor a jeruzsálemi mohamedánok, százezernél többen, fordítottak egyet naptárukon, és beléptek a hidzsra 1411. évébe, s október elseje volt, amikor megfújták a sófárt, és a majd háromszázezer zsidó számára kezdetét vette az 5750. esztendő. A mintegy húszezernyi jeruzsálemi keresztény is kétféle naptárhoz igazodik azonban, így miközben például a katolikusok és protestánsok már a feltámadást ünnepük, a keleti egyházak templomaiban még a nagyböjt falaid között csöndje honol. Elég akár néhány napot a városban tölteni ahhoz, hogy mélységesen igazat adjunk a középkori térképészeknek, akik Jeruzsálemet helyezték földabroszaik középpontjába. Ez a város nem csupán egyike Elő-Ázsia ősi múltú településeinek. Ami Jeruzsálem falai között történt vagy történik, az a sokszálú érzelmi kötődés okán világszerte visszhangra talált és talál. Jeruzsálemet a vallások, népek és kultúrák lépten-nyomon megnyilvánuló, gyakran kényszerű együttélése avatja valóban páratlanná. Az óváros szűk, fedett sikátoraiban burnuszos arabok és kaftános zsidók húzódnak félre egymás útjából, az árusoktól hemzsegő tereken misére igyekvő apácák suhannak át, a déli harangzúgásba belevegyül a müezzin dallama, a Szent- sír-bazilika szentélyében pedig a katolikus liturgia orgonafutamaival kel versenyre a koptok kórusa. Az Olajfák hegyének tetején mecset rejti azt a követ, amelyről Jézus a mennybe emelkedett, s ha a hegyoldalból letekintünk a Kidron völgyével körülölelt óvárosra, a háztenger fölé 32
