Múzsák - Múzeumi Magazin 1990 (Budapest, 1990)
1990 / 3-4. szám
.ETTA VILÁG „Egyszer majd lelismerik, mi tette olyan naggyá ezt a nagy művészt: az, hogy munkás volt, s nem vágyott másra, csak arra, hogy minden erejével behatolhasson szerszáma közönséges és kemény munkájának titkaiba. Ebben volt némi lemondás is az életről: de éppen ezzel a türelemmel nyerte el az életet: mert vésőjéhez odasereglett a világ." -Írja a százötven éve született Auguste Rod inról a kortárs Rainer Maria Rilke, akinek 1903-ban megjelent könyvéből Szabó Ede fordításában idézünk. Dolányi Anna felvételei a párizsi Rodin Múzeumban készültek. kukban kötéllel, s adják át a város és az erőd kulcsait." „Minden figyelmét az indulás percére fordította: Látta, hogyan kezdik útjukat ezek az emberek; érezte, hogyan sűrűsödik össze bennük még egyszer egész életük, hogyan állt ot.t mind, megterhelve saját múltjával, készen, hogy magával vigye, ki a régi városból." „Első pillantásra úgy látszik, mintha Rodin nem is tett volna semmiféle kísérletet az alakok összefogására. Mindössze közös viseletét adott rájuk: az inget és a kötelet, s két sorban, egymás mellé állította őket; azt a hármat, aki már indulóban volt, az első sorba, s hátrább, egy félfordulattal jobbra, a többieket, mintha épp felzárkóznának. Az emlékművet Calais piacterére szánták, ugyanoda, ahonnét egykor ez a keserves menet elindult. Ott kellene most állniok e csöndes szobroknak, csupán kissé, egy lépcsőfokkal emelkedve ki a hétköznapokból, úgy, mintha ez a komor útrakelés mindig várható volna, minden korban.” BALZAC-EMIÉKMÜ, 1898 „Rodin olyan nagysággal ruházta fel, amely talán fölül is múlja ennek az írónak az alakját. Lényege legmélyét ragadta meg, de nem állt meg ennek a lénynek a határainál: legvégső és legtávolabbi, el nem ért lehetőségei köré húzta ezt a hatalmas kontúrt, amelynek előképei mintha a rég kihalt népek sírkövei lennének. Éveken ót, egészen ebben az alakban élt." „Lassacskán azonban, formától formáig nőve, kibontakozott Rodin látomása. És végül látta őt. Tagbaszakadt, kilépő alakot látott, aki köpenye redőhullásában minden súlyát elvesztette. Erős nyakán megtorlódott a haja, s a hajba hátravetve pihent egy arc, szemlélődő arc, a szemlélet mámorában, tajtékozva az alkotástól: egy őselem arca. Ez volt Balzac, a maga gazdag termékenységében, nemzedékek nemzője, sorsok pazarlója. Ez volt az a férfi, akinek a szeme nem szorult rá semmiféle tárgyra; ha a világ üres, az ő tekintete benépesítette volna ... Ez az arc maga az alkotás volt, amely Balzac formáját öltötte fel, hogy megjelenjék; az alkotás dölyfe, gőgje, szédülete és ittassága. A hátravetett fej úgy lebegett e test tetőpontján, mint a szökőkút vízsugarán táncoló golyók. Minden súlyossága köny- nyűvé vált, felszökkent és aláhullott." A POKOL KAPUJA, 1880-1917 „Emlékek merültek fel Dantébái, Ugolino és maguk a vándorok, Dante és Vergilius . .. Kentaurok, óriások és szörnyetegek, szirének, faunok és faunnők özönlöttek felé ... És ő alkotott. Megvalósította a dantei álom minden alakját és formáját, mintegy saját emlékei mozgalmas mélyéből emelte ki, és a tárgyi lét csöndes megváltását ajándékozta nekik, egyiknek a másik után. Alakok és csoportok százai keletkeztek ezen a módon. De a költő szavaiban lelt mozdulatok egy másik korba tartoztak; az alkotóban, aki föltámasztotta őket, felébresztették ezernyi más mozdulat tudását, a megragadás, elveszítés, szenvedés és elhagyás mozdulataiét, amelyek közben támadtak — s keze, e fáradtságot nem ismerő kéz, tovább, egyre tovább jutott, túl a firenzei költő világán, újabb és újabb gesztusokig és alakokig.” „E figurák hada nagyon is nagyra nőtt, nem lehetett beilleszteni a Pokol kapujá-nak keretébe és ajtószárnyaiba. Rodin válogatott, egyre csak válogatott. Kirekesztette mindazt, ami túlzottan magányos volt, tehát nem lehetett alárendelni a nagy egésznek — mindazt, ami nem volt okvetlenül szükséges ebben az összefüggésben. Hagyta, hogy az alakok és csoportok maguktól találják meg a helyüket: figyelte az általa teremtett nép életét, megleste s teljesítette mindegyikük akaratát. így növekedett apránként e kapu világa. Felülete, ahogy kibontakoztak rajta a hozzá simuló plasztikus formák, kezdett megelevenedni; a figurák izgalma a fal síkján egyre lágyabbá váló domborművek rezgésébe olvadt. A keretben kétoldalt a fölszárnyalás, kapaszkodás és a magasba lendü- lés, a kapuszárnyakon a hullás, lesiklás, zuhanás mozgása uralkodik. A szárnyak kissé hátrahúzódnak, s felső szélüket még egy meglehetősen nagy felület választja el a keresztráma kiugró peremétől." 37
