Múzsák - Múzeumi Magazin 1990 (Budapest, 1990)
1990 / 3-4. szám
tekintve tehetetlen, de neki mindenben engedelmeskedő nemesúrhoz. Gábriellé azonban egyre inkább kedvét leli az elismert királyi ágyasként folytatott életben. Ő is élvezheti a király sikereit, miután az áttért a katolikus hitre. Oldalán vonul be a végre meghódított Párizsba. Halmozza a címeket és az aranyat, már nem is mer senki közelíteni hozzá anélkül, hogy nem csókolná meg ruhája szegélyét. Már-már az igazi királyné státusát élvezi, bár nem lakik együtt Henrikkel a Louvre-ban. Csak egyetlen éjszakát töltött ott a királyné ágyában, de nem jött álom a szemére, és másnap reggel egy közeli városi palotába menekült. Követi Henriket még a harctérre is, mert ahogy Monsieur de l'Estoile udvaronc írja: „Mindenekelőtt lelkiismerete nem hagyta nyugodni és tartotta félelemben, azonnal bizonytalanságban érezte magát Párizsban, amint a király elhagyta a várost”. A gyűrűt, amelyet Gábriellé a fürdőkád felé tart, a király 1599. március 2-án húzta ujjára. Ez az úgynevezett invesztitúra gyűrű, amellyel chartres-i megkoronázásakor, 1594. február 27-én ünnepélyesen IV. Henrikre bízták Franciaországot. Ezt ajándékozza a gyermeket váró Gabrielle-nek eljegyzési gyűrűként. Henrik metreszét törvényes hitvesévé és királynévá kívánja tenni. Állítólag néhány héten belül, a húsvét utáni első vasárnap már az esküvő is meglesz. Gábriellé nyilvánosan is kijelenti, hogy már csak Isten és király halála gátolhatja meg szerencséjét. 1599-ben hosszú megpróbáltatások után Henrik eléri vágyai célját, hatalma tetőpontján áll. Tizennyolc esztendőt harcolt a protestánsok vezéreként a polgárháborúban, hogy aztán még öt évig mint Franciaország kijelölt királya, országát karddal hódítsa meg. Végre szilárdan ül a trónon, az ország megbékélt. Henrik dinasztiát szeretne alapítani, mégpedig szeretőjével, aki örökössel ajándékozta meg, és kitartott mellette azokban az időkben is, amikor „pénz nélküli generálisnak és korona nélküli királynak csúfolták". Erről a tervéről Henrik már régebben szólt megrémült minisztereinek is. Gábriellé házasságát semmisnek nyilváníttatta, Rómában pedig elkezdte sürgetni saját házasága felbontását. Mindenki ellenzi ezt a házaságot, a „foltot Franciaország becsületén", ahogyan Vili. Kelemen pápa nevezi. A francia nemességet felháborítja az a tudat, hogy egy napon majd a fattyú Cézárt kell elfogadniuk királyként, aki ráadásul kettős házasságtörés révén jött a világra. A francia nép gyűlöli és megveti a király metreszét fényűző öltözködéséért, a sok drága ékszerért, tivornyáiért és költekező életmódja miatt, amely olyannyira ellentétben áll a király egyszerűségével és az ország súlyos nyomorával. A közel ötven esztendeig tartó polgárháború, az ostromok és járványok nem múltak el nyomtalanul. „A király derék ember", mondja egy szegény szájnál hajós magának Henriknek, akit nem ismer fel vadászöltözékében, „de ott van mellette az a ribanc, akit kitart és aki mindannyiunkat tönkretesz". De mindezen a király csak nevet, túlteszi magát a pápa, a miniszterek és a nemesség minden kifogásán. Mielőtt elindul Fontainebleau- ba, kiadja a parancsot, hogy gyorsítsák meg az esküvői előkészületeket. Április 5-én IV. Henrik a várandós Gabrielle-t egyedül visszaküldi Párizsba, hogy töltse ott a húsvétot. A kegyencnő egy gazdag olasz bankár, Zamet vendégszerető házában száll meg. A bankárnak híres a konyhája, a magasrangú vendégnek ő maga készíti el az ételt. Gábriellé április 8- án nagynénje házába viteti magát, és másnap világra hozza halott gyermekét. Állapota egyre rosszabbodik, borzalmas haláltusában vergődik, egyetlen pap sem áll mellette, mindenki elfordul a haldokló kegyencnőtől. A királynak már április 9- én halálát jelentik, nehogy hozzá siessen. Gábriellé valójában április 10-én hal meg, „undoríF. Pourbus: IV. Henrik tóan, rémisztőén, kifordult szemekkel, elgörbült nyakkal hátára fordulva”. Amikor végre megérkeznek az orvosok, bizonygatják, hogy ez „Isten keze” volt, az „ördög kezéről" nem mernek nyilvánosan beszélni. A francia udvar szerint Gábriellé a terhesség szövődményeibe halt bele, de akkor ezt senki sem hitte komolyan. Tallemant des Déaux szerint Zamet mérgezte meg, és ezzel „nagy szolgálatot tett Henriknek”. Még többen vannak azonban a kortársak között, akik Gábriellé halálát másképpen magyarázzák, és abban a földön kívüli hatalmak beavatkozását látják. A képen a függönyök között egy nőt, talán dajkát látunk. Az asztalnál varrogat, a kandalló előtt. A babonás szemlélő azonban egészen mást vélhet felfedezni a jelenetben: vörösen, mint az elfolyó vér, zuhan alá a nehéz selyem a fürdőkád fölé, majd a tekintet egy sötét helyiségbe irányul. A kandallóban már csak alig pislákol az élet tüze, miközben egy boszorkány Gábriellé életszövetének felfejtésével van elfoglalva. Mellette méregzöld (a kegyencnő kedvenc színe) bársonnyal fedett koporsó áll. A falon lévő képen csak egy mezítelen férfi alsóteste látszik, mintegy a figyelmet felhívandó arra a paráznaságra, amelyet Gábriellé a királlyal követett el. És végül a tükör is sötét, ez is a halál szimbóluma, a boszorkányok és ördögök kelléke. A tudós Sammarinus a boszorkány tizenhét ismérve között megemlíti az „eltorzult ábrázolást, rémült szemeket és taszító testtartást”. így sokat pusmogtak arról is, hogyan nézett ki Gábriellé a halálos ágyán. Valószínűleg az ördög vitte el, mindenki tudja, milyen szívesen bújik női lényekbe vagy köt velük szerződést. IV. Henrik valószínűleg azon kevesek közé tartozott, akiktől minden vallási buzgóság és babona idegen volt. A politikai körülmények azonban élete során arra kényszerítették, hogy többször is hitet váltson. Mivel tudta, hogy babonás félelmek is szerepet játszottak Gábriellé halálában, 1599-ben parancsot adott a boszorkányüldözés beszüntetésére. Csakhogy Franciaországban ekkor állítólag több mint százezer varázsló és boszorkány élt, ezt vallotta ugyanis egyikük a kínpadon. Még az elkövetkező években is egyre- másra gyújtják meg a máglyákat. 1609-ben Bor- deaux-ban egy inkvizitor nyolcvan boszorkányt égetett el egyszerre. PAPP ZOLTÁN 29
