Múzsák - Múzeumi Magazin 1989 (Budapest, 1989)
1989 / 4. szám
kát „gonosz mesterkedésekkel" megvadította, hogy azok „csaknem a maguk borjait is megették". Egy martosi asszony elmondta, hogy a boszorkány „kétszer pofon sújtotta" részeges férjét, mire Oláh Mihály így fenyegette meg az asszonyt: „Várj te Boszorkány, Újvárba (Érsekújvár) tégedet, magam veszek egy kocsi fát és avval megh égettlek!” A hóhér kipróbálta az asz- szonyon minden tudományát, mire az beismerte, hogy igenis volt az ördöggel szövetsége, s az „ördögh emberi ábrázatban németh ruházatban nékie megh jelent” és boszorkánnyá avatta, majd „mindenkor hol eczer hol kétcer egy héthben hozzája járulván véle edgyütt közösködött és fajta- lankodott”. Oláhnét 1728. január 14-én kínozták meg, s csakhamar meg is gyújtották alatta a borsószalmás máglyát. Barsi Pálné Jászberényi Juditot is máglyára küldték, pedig az első húsz tanú közül csak egyetlenegy tett ellene terhelő vallomást. Ez a fiatalasszony elmondta, hogy amikor a gyermekágyból fölkelt, a vádlott elkérte tőle a kislány levált köldökzsinórját, és a kakasnak adta, hogy a következő gyermeke fiú legyen. Négy évvel később életet is adott egy szép, egészséges fiúnak. Utána Barsiné ellen vallott a hivatalt viselő Konkoly László is: a vádlott a kapubálvány elé tett szurokszerű anyaggal megrontotta a cselédjét. Csepy János szerint a boszorkány éjjel sokszor meggyötörte az ő gyermekágyban fekvő feleségét. A szerencsétlen asszony mindent bevallott, amit a szájába rágtak. Csupán annyi „haszna" lett belőle, hogy nem élve került a máglyára, a hóhér előbb lecsapta a fejét. Görbe Ilona kocsmárosné volt Ógyallán (most Hurbanovo). Megözvegyülvén — mivel nemcsak szép, hanem kikapós asszony is volt — gyakorta váltogatta a szeretőit. Szemet vetett rá a földesúr fia is. Hogy a csapodár legényt magához láncolja, bájitalt készített és megitatta vele. Konkoly György apja parancsára sem akart szakítani a szép özveggyel, ezért aztán a szülők rettentően felháborodtak, és 1733-ban bűbájosság miatt perbe fogatták az asszonyt. Az a kihallgatáson így vallott: „Én azt az italt György Deáknak azért adom meginnya, hogy az Bottliknétul el gyűlöl- tessem, mivel igen utánna adta magát.” Elmondta azt is, hogy egy döglött kutya szőrét „Bottlik- néra hánnya és úgy meg útáltattya Konkoly Györggyel”. Híres madari javasasszony volt Jámbor Kata. Az eddig említettek közül egy sem akadt, akire őnála több rontást fogtak volna rá. Boszorkány, Hans Boldung fametszete, részlet Egy tanúvallomásból az derült ki, hogy egy Czut Kata nevezetű fiatalasszony sok rosszat beszélt Jámbornéról, mire úgy elferdült a szája, hogy rossz volt ránézni. Czut Kata azt vallotta, hogy „valamelly szókat szállott” Jámborné ellen, emiatt azután a keze „öszve fekedetedett és kékült". Másfél hétig volt kezén ez a nyavalya, aztán Jámborné meggyógyította. Szabó István madari lakos szerint: „Jámborné elment hozzájuk kenyeret kérni, nem adtak néki és azon éjjel történt, hogy leányának keze annyira öszve dagat és romlott, hogy maga erejivel reggel még csak öltözetét is magára nem vehette. Leányát küldötte, hogy valami orvosságot mondana kézinek. Jámborné ilyen orvosságot comendált: kilenc legyet, kilenc pókot, kutyaszart hájjal parancsolta összetörni s azzal békötni a mellyel harmadnapra szépen meg is gyógyult." Nemcsak Komáromban, másutt is akadtak hasonló esetek. Mindegyik szinte jelképesen bizonykodik a boszorkánypörök bíróinak tudatlanságból (néha meg politikai meggondolásokból is) eredő „igazságosságáról”, s arról is, hogy a babonák, tévhitek, a tömeghisztéria mennyire kiszolgáltathatják az embert a vak erőknek. A perek tanúi között is jó néhányon voltak olyanok, akik voltaképpen köszönettel tartoztak volna a „boszorkánynak", amiért őket vagy valamelyik hozzátartozójukat meggyógyította (vagy legalábbis gyógyítani próbálta a XVII. és a XVIII, században egyébként többé-kevésbé elfogadott módon). Ök azonban a tudatlanságukban gyökerező babonás hitükben, félelmükben - a hivatalos testületektől is támogatva - a halálba küldték sok szerencsétlen kortársukat. N. LÁSZLÓ ENDRE Boszorkány baltával, XVI. sz. végi metszet 41
