Múzsák - Múzeumi Magazin 1989 (Budapest, 1989)
1989 / 4. szám
Postakocsi a XIX. sz. első feléből kára emelkedett, amilyet az utódok csak jóval később értek el ismét. A XVIII, század kezdetének útviszonyairól Mary Montague, a törökországi angol követ felesége 1717-ben ezt írta Komárom és Buda között utaztában: „nincs a világon szomorúbb, mint Magyarországon utazni.” Az utazási igények azonban fokozatosan újjáéledtek, és az első jelentős eredmény az ország területét átfogó úthálózat és postaállomások megépítése volt a század első felében. A kocsiposta létrehozására ezt követően Mária Terézia uralkodása idején került sor. A XVIII, századi posta történetének egyik legfontosabb újítása a „diligence" néven felállított személy- és csomagszállító kocsiposta. E járatok felállításáig a postamesterek az utasoknak, kinek- kinek vagyoni állapota szerint lovat, előfogatot vagy kocsit adtak, s ebből származott jövedelmük. A delizsánsz bevezetésével a forgalom meghatározott útvonalon, menetrend szerint zajlott, s a járatokon az utas, a csomag és a pénzeslevél szállítása rendszeressé és mind általánosabbá vált. Az első járatot még próbaként indították 1749-ben Bécs és Brünn között, hazánkban pedig 1752 szeptemberétől közlekedett delizsánsz a következő útvonalakon: Bécs és Pozsony között minden nap, Bécs és Buda között hetenként egyszer, valamint Buda- Temesvár—Nagyszeben között minden negyedik héten. Az első delizsánsz a nehézkes, fedett, úgynevezett társaskocsi típusú jármű volt, és ennek megfelelően igen lassan, mintegy hat-nyolc kilométeres óránkénti sebességgel haladt. A postakocsison kívül kalauz is kísérte, aki a küldeményekre és az Postaállomás Franciaországban, XIX. sz. utazás „rendjére” felügyelt. A vitelbért mérföldenként számították, és a célállomásig ennek összegét előre fizették ki. A viteldíjon kívül a postakocsisnak „járó" borravaló összegét, az „ostorpénzt" is meghatározták. Az utasnak ötven font súlyú poggyászért nem kellett külön fizetnie. Egyébként a delizsánszon való utazás volt a legdrágább a korabeli lehetőségek közül, ennek ellenére például az ismert utazó, gróf Hoffmannsegg elégedettségét is kivívta, aki 1793-94-es magyarországi utazásai folyamán kipróbálta többek között a forspontot is. A forspont „ősi kötelessége volt a föld népének”, a szász gróf szavaival: „Minden falu az országban, sőt mint hallom, minden koronatartomány köteles az utasok számára előfogatot állítani." A forsponton kívül még magánfuvarozók is tevékenykedtek, akiknek versenye ellen már 1750-ben császári pátens jelent meg. Eszerint olyan helyeken, ahol delizsánszjáratok közlekedtek, kimondatott a postakocsival való szállítási kényszer, és szigorú büntetés várt a pátens ellen vétőkre. Tilalmak és szigorítások sorát hozták a későbbi évtizedekben is, elsősorban az úgynevezett országos kocsisok, a szekeres gazdák és a mind erősebb magánvállalatok rovására. Miközben a hazai postát a nehézkesség és a lassúság jellemezte, Angliában néhány év alatt az angol postakocsi, a „mail coach" az egész kontinens példájává vált pontosságával, kényelmével és gyorsaságával. A postaútvonalak száma és hossza már ekkor meghaladta a fél évszázaddal későbbi hazai hálózatét. A XIX. század elején Magyarországon (Horvátországot és Szlovéniát is beleértve) 365, Erdélyben 56 postaállomás Francia delizsánsz 11
