Múzsák - Múzeumi Magazin 1989 (Budapest, 1989)
1989 / 1. szám
első hallásra kevésbé jelentősnek tűnő mű egy régi műfaj, a concerto grosso ritka felelevenítése, a kamaramuzsikálás és a koncert gyönyörű összekapcsolása. A romantikában gyorsan s több irányban fejlődött a koncert műfaja. Johannes Brahms (1833—1897) tovább élt a klasszikus formákkal, ezeket azonban a reá jellemző tömött, romantikus hang tölti be. A zenekar egyenrangú partnere a szólistának, ehhez a megváltozott hangzásképhez azonban megfelelő koncertálő szólamra is szükség volt, a zenekar fejlődése tehát hatott a szólóhangszerek kezelésére. A d-moll zongoraverseny romantikus hangzású, még klasszikus formájú mű. A Hegedűverseny első tételében már nem úgy lép be a hegedű, mint azelőtt: zaklatott, improvizációra emlékeztető hangjai egy időre megakasztják a mű megszokott menetét. Niccolo Paganini (1782—1840) hegedűversenyeiben, Frédéric Chopin (1810—1849) zongoraversenyeiben a virtuóz szólista mellett a zenekar szerepe a legegyszerűbb kíséretre szorítkozik. Hector Berlioz (1803—1869) Harold Itáliában című műve ezzel ellentétes tendenciát mutat. A Paganini megrendelésére brácsaversenynek készült műből mélyhegedűre és zenekarra írott négytételes szimfónia lett: a szólóhangszer csak néha emelkedik ki, akkor sem öncélúan. A romantikában megszületett programzene találkozik itt a koncertáló szimfónia műfajával. Hasonló fejlődést mutat Antonin Dvorák (1841—1904) h-moll csellóversenye, amelyben a dallamos csellószólam alá van rendelve az egész mű elképzelésének, így kádencia sem szakítja meg. Dallamossága és népszerűsége miatt épp zeneértő körökben divatos Pjotr Csajkovszkij (1840—1893) műveit lekicsinylő jelzőkkel illetni, noha kétségkívül hatásos művei nem felületesek. Kádenciákkal teletűzdelt b-moll zongoraversenye szólista és zenekar párbeszédének kiemelkedő példája. Ennek árnyékában igazságtalanul háttérbe szorult második és töredékes harmadik concertója. A második verseny lassú tételében a zongorához hegedű és cselló csatlakozik, így szinte hármasversenynek tetszik. Liszt Ferenc (1811—1886) műveit romantikus hévtől fűtött, virtuóz zongoraszólam uralja. Az első concertóban kezd egyre szervesebb egységet alkotni a három tétel, a második már csak egyetlen tételből áll. Legkiemelkedőbb zongora- versenye a Haláltánc: variációk a Dies irae dallamára. Liszt zongorára és zenekarra írott műveinek legtöbbje a nemzeti romantika szülötte, akárcsak Edvard Grieg (1843—1907) a-moll zongoraversenye vagy Dvorák művei. Már a XX. században íródtak Manuel de Falla (1876—1946) Éjszakák a spanyol kertekben című szimfonikus impressziói. Századunkban még több irányba fejlődött a versenymű. Elegyedett többek között a jazz elemeivel Gershwin és Ravel a do- dekafon szerkesztéssel Schönberg és Berg műveiben, megjelent a zongora ütőhangszerszerű kezelése és a népdalok ihlette ugyanakkor modern hang Bartók alkotásaiban. ZAY BALÁZS Galagonya úr meséi Nathaniel Hawthorne 1860-ban „Észak-Amerika irodalma ebben a században még nem válik el élesen az angoltól. Nemcsak a közös nyelv és a közös hagyomány köti Angliához, hanem az is, hogy az amerikai írók a múlt században minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy úgy írjanak, mintha angol írók volnának. A fiatal országot hatalmas önbizalom feszítette, ... de irodalmi szempontból kisebbségi érzések gyötörték.” — írja Szerb Antal. Ekkor, vagyis a XIX. században, s a fiatal ország északkeleti partvidékén, a puritán Új-Angliában született az a Nathaniel Hawthorne, aki Szerb Antal szerint is „magában álló író, nem hasonlít senkire”. Három regénye, számos novellája jelent meg magyarul, az olvasói emlékezet leginkább mégis csak A skarlát betűt, esetleg filmváltozatait köti a nevéhez. Ezek közül az 1926-ban készült feldolgozás főszereplője Lillian Gish, de a közelmúltban Rick Hauser is megrendezte, az eredetinél kissé romantikusabbra sikeredett, de lényegében autentikus változatát. Hawthorne morális alapkérdéseket, koroktól függetlenül létező konfliktusokat boncolgató művei a mának is szólnak — mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a kortárs amerikai John Updike 1988-ban megjelent S című regénye tudatosan vállalja A skarlát betű alap- helyzetét a parafrázis kiindulópontjaként. Évszázadokkal az író születése előtt az angliai Berkshire egy kis településén, a galagonyabokrokkal borított, s ezért Hawthorn Hiil nevet viselő domb környékén valószínűleg földműves volt a család őse. A XV. századi írástudatlan Haw- thorne-ok kenyerét főként írással megkereső leszármazottja mintha e hajdani elődök nyomdokába kívánt volna lépni, mintegy fél évet töltött egy farmon, mely egy utópisztikus társadalomátalakító kísérlet színhelye volt. Élményeit aztán 1852-ben megjelent Derűvölgy románca című művében dolgozta fel, s megtudjuk: „A rögök, amelyeket oly makacsul kapáltunk és műveltünk, sohasem alakultak át gondolattá. Ellenkezőleg: gondolataink hasonultak ezekhez a rögökhöz.” A skarlát betű születése előtt két és egynegyed századdal lépett az Újvilág földjére, mégpedig az elsők között egy bizonyos William Hathorne ,,a Bibliával és egy szál karddal”; az ő Salemben levő birtokán is állt egy domb, mely idővel a Hathorne Hiti nevet kapta. A név talán így, a w nélkül be sem vonult volna a világirodalomba, de az író épp azért illesztette bele újra vezetéknevébe ezt a betűt, hogy elhatárolja magát az Új-Anglia földjére érkezett William azon utódaitól, akik kvékerek és boszorkányok könyörtelen