Múzsák - Múzeumi Magazin 1988 (Budapest, 1988)
1988 / 1. szám
A regensburgi Minne Teppich részlete, 1360 XIX. századi erdélyi párnavég említett képtípus a XVI—XVII. század folyamán a sokszorosított grafikai műfajok révén gyorsan elterjedt. A divat sokszor megváltoztatta a szereplők viseletét, frizuráját, az öltözetek kiegészítő kellékeit. Ha az egykori hölgy legyezőt, kesztyűt, lovagja pedig sólymot vagy serleget tartott a kezében, akkor a köténykés polgárlányka kezében ugyan megmaradhat a virág, de kendő, kosár is odakerülhet, párja pedig inkább könyvet, pipát szorongat. A régebbről ismert beállítások és attribútumok mellett a szerelem szimbólumaként a XIV. századtól kezdve tűnik fel a ma közismert alakban ábrázolt szív. E motívum eredetének kérdése máig sem tisztázott. A XIII—XIV. században a vallási-misztikus irodalomban éppen úgy előfordul, mint a provanszál és a német szerelmi költészetben. Az istennek felajánlott vagy a szeretőnek ígért szív az ábrázolásokon is mind gyakoribbá válik, majd a barokk idején a legkülönbözőbb környezetben és jelentéssel bukkannak fel a lángoló, nyíllal vagy tőrrel átdöfött, kettéfűrészelt, vérző, lángoló, szárnyakkal felszerelt, megkoronázott szivek. A „szerelem kertjének" flórájára és faunájára már csak elvétve utal egy stilizált virágszál vagy állatfigura. A képi közhelyek terjesztéséhez a könyvek, a nyomtatott lapok, címerek, sőt még a kártyák is hozzájárultak. Ez a gótika végén kialakult tematika és képszerkesztés megmerevedését okozta. Különösen érvényes ez azokra a díszített tárgyakra, amelyek szerelmi ajándékként szolgáltak. A vas ostyasütők, illetve a fából faragott mézeskalácsformák alkalmazásával készített édes és sós sütemények fogyasztása Európában a XV—XVI. század óta különleges alkalmakhoz kapcsolódott. Számos leírás, olykor a megmaradt eszköz is tanúskodik arról, hogy az eljegyzési, esküvői lakoma kedvelt csemegéi voltak a szerelmespárt ábrázoló sütemény- félék, amelyek a maguk múlandó módján propagálták a képeket. A mézeskalács szív vásárfia maradt szinte napjainkig. A motívumok hagyo- mányozódását minden bizonnyal az is elősegíIniciálé egy szlovák kódexből, XIV. sz. XVII. századi magyar szőrhímzés tette, hogy az eszközök tartós anyagokból készültek, és nemzedékről nemzedékre öröklődtek. A középkori szerelmi tematikájú jelenetsorok közül leginkább azok maradtak meg, amelyekhez hasonló helyzetek a későbbiekben polgári, illetve falusi környezetben is előfordultak. A szerelmespárokkal kapcsolatban eltűnnek a vadászatra utaló jelzések, és a párok már nem játszanak, os- tábláznak, zenélnek, kártyáznak. Megmaradnak azonban a lakoma- és a mulatójelenetek. A te- matikus-kompozíciós sémák állandósága ellenére a járulékos képi elemek, minthogy idővel eltűnt az az életforma és szokásrend, amire utaltak, jelentés nélküli, térkitöltő díszítménnyé váltak. Egy XVIII, századi nyomott textil mintáján például már nem hordoz jelentést az, hogy az asztalnál ülő, lakomázó férfi székének háttámlájára szarka rebben és körülötte nyulak, szarvasok játszadoznak. Hasonlóképpen a lovagi etikett szerint hódolatot, köszöntést jelző gesztusok, a karok, a kezek, a főhajtások értelmetlenné, érthetetlenné, sőt néha komikussá is válnak. Az úr, az egyház és a szerelem, a hódolat tárgyául választott hölgy szolgálata egykor azonos sémákat követett. A figurák álló helyzete, előre vagy felfelé lendülő karja a szerelem-szolgálat gondolat jegyében fogant, és megmaradt az ábrázolásokon még akkor is, amikor a nő és férfi viszonyának felfogása és a viselkedési gyakorlat már egészen másféle lett. A szerelem ábrázolásának tematikai és formai típus-mivolta azt eredményezte, hogy a „szerelmespár virággal” motívum és változatai a XVIII—XX. századi népművészetben puszta díszítménnyé váltak és a legkülönfélébb rendeltetésű tárgyakon tűntek fel. Ezek az ábrázolások már nem az emberi-érzelmi kapcsolat jelképes vagy valóságos megjelenítései, hanem az európai díszítőművészet mintakincsének egyik állandó, de ugyanakkor számtalan változatban tovább élő elemei. VEREBÉLYI KINCSŐ o
