Múzsák - Múzeumi Magazin 1988 (Budapest, 1988)
1988 / 1. szám
szokásait, sajátos népviseletét, melyet mindazok, akik még eredeti pompájában látták, valódi költői lelkesedéssel méltattak. A férfiak öltözéke itt is egyszerűbb volt a nők viseleténél, sok vonásában a székelyekével mutat rokonságot. Jellemző az anyagok jobb minősége és a polgáriasultabb ízlés hatása. A legfinomabb posztóból készült harisnyát (jellegzetes szabású csizmanadrágot) és puhaszárú fekete csizmát hordtak. A borjúszájú inget a nadrágon kívül viselték és a tulajdonos korát jelző színű és díszítésű széles övvel szorították le. Téli-nyári viselet volt az ing fölött hordott, fehérített báránybőrből készített, kék fonallal levarrt, irha rátéttel díszített, magas ró- kaprémgallérú bunda lájbi. Csak telente volt használatos a ködmön és a condra, amely fekete, házilag készített posztóból készült, gazdag díszítéssel. A nők viseletében a férfiakéhoz hasonlóan a fehér szín volt meghatározó, kiegészülve a kékkel és a zölddel. Aranycsipkével borított fekete bársonyból készült a lányok pártája, három oldalról szalagokkal díszítve. Az asz- szonyok fekete selyem főkötőt hordtak, a fiatal- asszonyok pedig kék, piros vagy zöld selyemszállal hímzett, a nyak körül megtekert selyemfátylat. Az ingeket ráncolással, az ingvállakat, kézelőket hímzéssel, az alsóneműeket csipkeszegéllyel díszítették. A felső ruhaneműk közül a mellrevaló, a palást és a mente közös jellegzetessége, hogy viszonylag egyszerű eszközökkel, de mégis gazdagon díszített, amely a színek és formák tobzódása helyett anyagaival, letisztultságával kelt páratlan hatást. A ruhadarabok típusai, szabása a XVI—XVII. századi Erdély úri viseletét idézik, bár azokénál egyszerűbb kivitelben. Ez pedig jelzi az átvétel időpontját és egyúttal azt a korszakot is, amikor Torockó a leginkább szoros kapcsolatba került a külvilággal, tehát gazdasági értelemben is fénykorát élte. Torockó nevezetes volt asztalosairól, festett bútoráról is. A díszítménykincs eredetileg a kalotaszegi bútorokéval rokon, bár valószínűleg a torockói vasipar legfontosabb vásárterületeiről, Segesvárról és Meggyesről származott. Ezek nyomában, részben a bányászkodás-vasművesség hanyatlása idején, kezdtek nagyobb mennyiségű festett bútor előállítására berendezkedni, elsősorban a környék ellátására. A bútorok alapszíne általában sötét volt, többnyire zöld, ritkábban kék vagy barna. Erre kerültek a felület egészét egyenletesen borító, valamelyest a barokk-rokokó mintákra emlékeztető virágmotívumok, melyeken többnyire a vörös szín a meghatározó. Mára azonban mindez a múlté. Torockó népének művészete nem találta meg újkori piacait, mint Kalotaszegé, ősi ipara is múzeumi, levéltári emlék. Maga a település azonban alig változott, a főútvonalak elkerülik, vasútja nincs, autóbusszal is alig közelíthető meg. De aki mégis fölkeresi, aligha felejtheti szépségét, elhagyatottságát és lakói vendégszeretetét. GRÓH GÁSPÁR A főtér a Székelykövei
