Múzsák - Múzeumi Magazin 1988 (Budapest, 1988)
1988 / 1. szám
tengeralattjáró >■ Amikor Milánó dicsősége leáldozott, Leonardót Velencébe hívták. Velence a törökkel küzdött, a csapatok már Piavét fenyegették, a flotta is elérte a dalmát partvidéket. Leonardo ebből az időből származó rajzai arra utalnak, hogy fantáziája szárnyal, s ez egyben kudarcainak oka is. Nagyszabású fantáziatervei annyira bonyolultak, oly nehezen kivitelezhetők voltak, hogy a sürgető helyzetben senki sem figyelt fel rájuk. Holott ezek a rajzok és tervek mind arról tanúskodnak, hogy Leonardo megszállott lelkesedéssel dolgozott átütő erejű harci eszközök, szerkezetek, hajók, búvár- felszerelések tervezésén. Az ellenséges lövegek elleni hatásosabb védelem érdekében a hajókat kettős fenékkel gondolta ellátni, így a külső burok sérülése esetén a belső palánk megakadályozta volna a hajó elsüllyedését. Ha ez mégis bekövetkezne, mentőöv segítette volna a menekülést. Óriási facipőket tervezett a vizen járáshoz, az úszás sebességét pedig úszóhártyás kesztyű növelte volna. Leonardo nemcsak saját ötleteit vetette papírra, hanem minden addigi ismeretét is felhasználta. Archimédész búvárharangjának is szán szerepet: a hajólékelő készüléket búvárharang segítségével használhatta volna a harcos. Tanulmányozta az indiai gyöngyhalászok eszközeit is, s ezek közül jó néhányat alkalmazni kívánt Velence védelmében. így született meg a tengeralattjáró első modellje. Ez valójában bőrruha, mely kellő védelmet nyújt a víz nyomása ellen: „Ezt az eszközt használják az Indiaitengeren a gyöngyhalászok. Bőrből készül, a sok gyűrű azért van rajta, hogy a tenger ne tudja összenyomni. A búvár ezzel hozza fel a gyöngyöt, korállt. Olyanféle szemüveg van rajta, mint a hószemüveg, és a mellén vért, sűrűn kiálló szegekkel, ami a nagy halaktól, tengeri szörnyektől védi. A búvár-tengeralattjárót kísérő csónak nem egyszerű evezős lett volna, hanem olyan szerkezet, amelyet kézzellábbal működtetett lapátkerekek hoznak mozgásba. Az ellenséges hajó víz alatti megtámadása mindig is foglalkoztatta az emberiséget. Leonardo találmánya a legszellemesebb hajólehorgonyzó-szerkezet. Az ellenséges hajót a búvár a tőkesúlynál fúrja meg és egy kampót erősít bele. A kampóhoz megfelelően erős kötél vagy lánc csatlakozik, s ennek a végére hatalmas horgony kerül, így az ellenség hajója mozgásképtelenné válik. A víz alatti támadáshoz azonban nagy hatósugarú tengeralattjáró kellett. Leonardo ötlettárában ez is megtalálható: a jármű csónakra emlékeztető formájú szerkezet, amelynek működéséről így ír: „Ha fel akarsz emelkedni, töltsd fel a hólyagot levegővel, hagyd az alattad levő súlyt leesni és indulj.” A minden bizonnyal bőrből készült tengeralattjáró a víz felszínén vitorlával, a víz alatt evezővel vagy uszonyos meghajtással haladhatott volna. Leonardo rendkívüli fantáziája sajnos nem vette figyelembe a kor technológiai lehetőségeit. Velence nem tartott igényt Leonardo csodálatos vízi flottájára, számára a szárazföldön, az Isonzo völgyének csatornázásánál jutott volna feladat. Tervei elkészültek, sőt a munkálatok is megindultak, de nagyszabású tervei megvalósulása elé a korabeli technológia gördített akadályokat, ugyanakkor még a gazdag Velence sem vállalhatta az óriási költségeket, s az építkezés félbemaradt. Amikor Leonardónak végül be kellett látnia, hogy Velence sem látja el tehetségéhez méltó megrendelésekkel, ezt írta naplójába: „Akár látni lehet ezeket a dolgokat, akár nem, a százhúsz könyvem megmarad, és az ítél majd igennel vagy nemmel. Mert a könyvek megírásában nem gátol sem fukarság, sem a hanyagság, legfeljebb az idő hiánya.” Sajnos a százhúsz könyv is a megvalósulatlan tervek közé sorolódott, megírásukban az idő hiánya gátolta meg. L. RIEDEL LÓRÁNT Kerékre szerelt számszeríjak Vízkiemelő szerkezet terve a Firenze-csatornához 27