Múzsák - Múzeumi Magazin 1988 (Budapest, 1988)
1988 / 1. szám
Nem volt még muzsikus, aki hozzá hasonlóan széles körben hatott volna. Talán nem is helyes őt egyszerűen muzsikusnak tekinteni, hiszen pusztán zenei eszközökkel nem is hozta volna lázba a világot. A száz- hetvenöt éve, 1813. május 22-én, Lipcsében született Richard Wagner nemcsak a zenedráma műfajában hozott létre addig nem ismert újat, de személyiségével, ,,a Wagner-jelen- séggel" is új fogalmat teremtett. Viszonylag könnyebb a műfajt elemezni, értékelni és megérteni; az emberi jelenség nehezebben körüljárható, ellentmondásaival gyakran zavarba ejtően összetett. A művészi reform az opera két évszázados múltja során előkészített talajon sarjadt ki, hiszen az operát kialakulása percétől kezdve a reformálás lehetősége élteti. Már első nagy mestere, Monteverdi is reformátorként lépett fel, ezt tette száz évvel később és száz évvel Wagner előtt a francia opera nagy német mestere, Gluck is. Zárt szám és összefüggő drámai jelenet; énekes bravúr és a hangszerekre bízott megjelenítés; szöveg és dallam kapcsolatának dialektikus változása az opera reformjának mindenkori alapkérdése. Wagner korszakalkotó leleménye volt, hogy mindezeket az egymással szembenálló elemeket bravúrosan egybeforrasztotta. Ám ehhez kevés lett volna a színpadi érzék és a muzsikus-rátermettség. Ehhez a rejtélyes és sokat vitatott, bámulatot keltő és mindmáig megoldatlan kérdéseket felvető egyéniség kellett, aki egyforma érzékenységgel fogta fel a kor művészi igényét és politikai jelzéseit, egyformán értette meg a filozófusok üzenetét és a közönség lelkivilágát, ugyanakkor a maga küldetésének parancsa szerint cselekedett. E parancs szavára verekszi át magát a kétes származás, a rendszertelen tanulmányok, bizonytalan rangú állások, reménytelenül zilált pénzügyi helyzetek és vigasztalan családi körülmények rengetegén; ez irányítja a szabadságmozgalmak barikádjaira, majd az emigráció kényszerű, bár az alkotás szempontjából felbecsülhetetlen értékű évek elmúltával egy őrült fantaszta uralkodó kegyeinek fénykörébe; ez sodorja a Mathilde Wesendonk iránt fellobbanó szerelem viharaiba, és ennek engedelmeskedve váltja valóra a második, ezúttal reálisabb, bár erkölcsi gáltásait ugyancsak próbára tevő szerelmi kapcsolat pályája szempontjából is biztató ígéretét, amikor Liszt Cosimát, a ragyogó tehetségű, és magát Wagner elkötelezett hívének valló Bülow volt feleségét nőül veszi. Mindenek fölött azonban küldetésének beteljesítése a Színház megteremtése, ahol műveit ünnepi sorozat formájában, speciális keretek között mutathatja be a világ minden tájáról érkező közönségnek. Wagner saját műveihez kapcsolódó írásai is tíz kötetet tesznek ki, a zenetudomány publikációi pedig a szakma lankadatlan érdeklődéséről tanúskodnak. Pedig az életmű mennyiségét tekintve inkább alatta marad a múlt század alkotói átlagának. Bár Wagner életművéből szinte kizárólag színpadi művei maradtak fenn, ő maga is ezeket tartotta igazán fontosnak. Zenekari kompozíciói közül inkább csak kuriózumképpen hangzik el néha a Faust-nyitány és valamivel gyakrabban a Siegfried-idill. Dalai közül csaknem kizárólag a Wesendonk- sorozat hallható, zongoraművei, kamara- és kórusmuzsikája azonban elenyészett az időben. Tizennégy színpadi művéből tíz él a világ színpadain, ez a tíz azonban megrengette a zene világát, s nem csak saját korában, hanem sok évvel később, sőt még napjainkban is foglalkoztatja a muzsikusokat és a hallgatókat egyaránt. E művek sorában a legkorábbi A bolygó hollandi (1842), amelynek élménymagja egy viharos keleti-tengeri hajóút emlékei között keresendő, irodalmi ihletője pedig egy Heine-elbeszélés. Az erőteljes színekkel ábrázolt kikötői élet zsánerképei mögött egy tiszta lelkű leány hősnővé magasztosuló alakja ragyogja be ezt az egyébként borús hangvételű művet: a megváltás a halál árán valósul meg. A sok vihart megélt wartburgi mondafeldolgozás, a Tannhäuser (1845) más színekkel, de ugyancsak a megváltás gondolatkörében állítja szembe egymással a szerelem kétféle megnyilvánulását, a testiséget és az önmegtagadó asz- kézist. Amennyivel árnyaltabb a történet, annyival gazdagabban bontakozik ki a partitúrában a zenei feldolgozás is. Wagner jelzései egyértelműen világosak, a lovagi miliő és a vallásban menedéket keresők világa éppoly plasztikusan ábrázolt, mint Vénusz ledér bujasága és Erzsébet állhatatos átszellemültsége. Amikor ebben a művében Wagner első ízben talált rá a német lélek A Parsifal első előadása, Bayreuth, 1882 Trisztán és Izolda
