Múzsák - Múzeumi Magazin 1988 (Budapest, 1988)
1988 / 1. szám
A századforduló magyar építészetében több olyan kísérlettel találkozhatunk, amelynek sehol másutt Európában nincs nyoma. A nemzeti formára való törekvések között különös szerepet kapott egy szerkezet, amelyet a kortársak, mint jellegzetes magyar formát fogadtak el. A szakirodalom ezzel a századfordulón nem foglalkozott, mégis általánosan elterjedt és különös, szinte önmagát igazoló természetességgel vonult be a nemzeti jelleget viselő építészeti formák közé. Leginkább boglyaívnek nevezték, de más megfogalmazással is találkozhatunk, a legszabatosabb, ám kevésbé ízes mai kifejezéssel élve parabolaív. Szemléletesebbé válik, hogy milyen formáról van szó, ha a tojás hegyesebbik végének ívéhez hasonlítjuk. A különös e forma „magyar” voltában az, hogy a korban oly jellemző népművészeti kutatások sem foglalkoztak ilyen ívformát mutató épülettel vagy épületrészlettel, tehát úgy tűnik, hogy ennek az ősinek tekintett formának nincs előképe, de az általános építészettörténetben sem leljük meg a példákat. Miközben jól nyomon követhető a félgömbkupola és a dongaboltozat, azaz a félkörív metszetű boltozat kialakulása és elterjedése, helyhez és időhöz jól köthető egy-egy újabb ívforma, a csúcsív, a szamárhátív vagy a kosárgörbe megjelenése, a boglyaív emlékei lappanganak. Pedig huszadik századi alkalmazása világszerte annak köszönhető, hogy a leggazdaságosabb és legszilárdabb szerkezetek egyike, ezért furcsa volna, ha korábban nem építettek volna tojásformát alkalmazó házakat. Példákat persze mégis lehet találni, ezek azonban nem a művészettörténeti fejlődés vonalán helyezkednek el, hanem inkább meghatározott fejlettségű kultúrákban, egymástól függetlenül születtek. A boglyaív hagyományos építési technológiája az álkupola, vagy álboltozat, az a szerkezet, amelyet a valódi boltozat felfedezése előtt alkalmaztak. Ennél a boltozat alkotóelemei nem sugárirányban kerülnek egymás mellé, hanem vízszintesen, egyre szűkülő körökben, az eredő is mindig függőlegesen adódik át. Leghíresebb, legrégibb ismert példája a kis-ázsiai úgynevezett Atreus kincsesház, ami időszámításunk előtt 1300 körül épült. Valójában csak belLajta Béla: A Gries család sírboltja, 1906 boglyaív ső tér, kívülről domb rejtette a tojás alakú teret, amelyet egy szűk folyosón át lehetett megközelíteni. Az ókorból a legnagyobb fennmaradt boglyaív metszetű boltozat a ktésiphoni palota egyik csarnoka. Ez az épület a szasszanida kultúrkör keretében született, amelynek ornamentikája a legközelebb állt a magyar népművészet motívumkincséhez. Lechner Ödön ezeket fejlesztette tovább saját nemzeti stílusában.
