Múzsák - Múzeumi Magazin 1987 (Budapest, 1987)
1987 / 2. szám
módja e műfajban egyedülálló példa, s a szólamvezetés a dallamvonalak következetes rajzolatát szinte aszkétikus szűkszavúsággal valósítja meg. E remekmű magyarországi bemutatóján, 1910-ben, a zeneszerző személyesen is jelen volt. Az akkor még fiatal Waldbauer-Kerpely vonósnégyes előadása elnyerte az alkotó osztatlan tetszését. A századforduló éveinek páratlan értékű alkotása Debussy egyetlen operája, a Maeterlinck szövegére komponált Pelléas és Mélisande. Egyetlen nagy paradoxon ez a mű, minden mozzanatában ellentmond az operaműfaj valamennyi követelményének. Bár drámai magja a Trisztán és Izolda alapgondolatának megfelelője, a zenei eszközök, a színpadi megvalósítás módja, a hangszerelés, a dallamok kialakítása, az énekhanggal való bánás mind a zeneszerző egyéni leleményének csodálatos példája. Hiányzik belőle mindaz a pátosz, ami a zenés színpad szokásos kelléke; szereplői nem ágálnak, nem a karzatot, hanem elsősorban saját magukat próbálják meggyőzni rezzenésekből és a lélek legbensőbb üzeneteiből szőtt monológjaikban. Az opera igazi szépségei valójában a vezérkönyv olvasója, nem pedig a közönség előtt tárulnak fel. Prozódiája alig tűri el a szöveg idegen nyelvre fordítását. Akik emlékeznek a budapesti Operaház hatvanas évek eleji magyar nyelvű előadására, melynek karmestere Ferencsik János, női főszereplője Sándor Judit volt, mégis egyik legszebb operai élményükre tekinthetnek vissza. Debussy életműve a mennyiséget tekintve nem különösebben gazdag. Századunk zeneszerzői már nem alkotnak az aranykor bőségével. Akárcsak hősei az operaszínpadon. Debussy is kevés szavú, halk beszédű, nem a világ megváltásán fáradozik, hanem azon, hogy egy-egy pillanat varázsát megragadja és megörökítse: e pillanatok összessége azonban rávezet a világmindenség benyomások formájában történő átélésére. Zongoramuzsikája a hangszer újszerű megszólaltatásával, technikájának és kifejezésmódjának új eszközeivel ejtette ámulatba a világot. Tizennyolc éves korából való első zongoradarabja, a Cigánytánc. Korai alkotói periódusának legjelentősebb zongoraműve a Zongorára című, háromtételes szvit. Még egy tucatra sem tehető azoknak a zongoraműveknek a száma, amelyek az alkotó további évei során napvilágot láttak. De ott található közöttük a Jóltemperált zongora, Debussy prelüdjeinek két, egyenként tizenkét darabot magába foglaló sorozata. E rövid jellemdarabokra a prelüd megjelölés éppoly kevéssé érvényes, mint Chopin hasonló műfajú kompozícióira. Mind a két tucat prelüd programzenéi pompozíció, ám a programmatikus címet a zeneszerző nem a darabok elejére, hanem a végére teszi, mintegy bocsánatkérően utalva arra, hogy neki ez járt az eszében, de a hallgató és az előadó tetszése szerint gondolhat másra is e muzsikákkal kapcsolatban. A sokféle program felöleli az antik világ képzelt tájait éppúgy, mint a szerző által ugyancsak sohasem látott Távol-Keletet, humoros jeleneteket és áhitatos hangulatokat. Az „impresszionisták” henyeségeiről szállongó hírek cáfolata a prelüdök szigorúan megtervezett formája, klasszikus tömörsége, kifejezésének szűkszavúsága. Bármilyen takarékos is az életmű, az említetteken kívül a kamaraszonáták, a remekmívű dalok és még jónéhány zenekari mű méltó a figyelemre. Nem is beszélve a század első éveiből való Tengerről, amelynek Debussy a három szimfonikus vázlat szerény alcímet adta. Akik ismerik Debussy költői világát, könnyen hajlanak arra az elképzelésre, hogy ez a monumentális természeti kép ugyanazon mediterrán táj ihletése nyomán keletkezett, mint az antik látomások. Valójában azonban a Csatorna-szigetek szürkében-szürke Atlanti-óceánja volt a remekmű ösztönzője. A huszadik század új zenei irányzatainak elindítója az első világháború befejezésének esztendejében halt meg, ötvenhat éves korában. Művészetét talán mindenkinél találóbban jellemzi egyik életrajzírója, Marcel Schneider: „Debussy költő, aki a zene nyelvén szólott." PANDI MARIANNE A Pelléas 1947-es előadásának színpadképe Debussy Houlgate-ben, 1911 39
