Múzsák - Múzeumi Magazin 1987 (Budapest, 1987)

1987 / 2. szám

„Vágtató" fiákért ábrázoló gúnyrajz, 1820 k.

készültek, fgy például a „gumirádli" megjelenése után is vasabroncsokat használtak a kerekeken. Mindkét bérkocsi-típust a sötét alapszín jellemezte, de míg a konflisnál az egyszerűbb díszítést is csak módjával alkalmazták, a fiákernél nem volt ritka a feltűnő, például a piros, zöld és többsoros csíkozás sem.

Sétakocsizásra a korzón: a Gizella (Vörösmarty] tértől az Andrássy úton (Népköztársaság útja] és a Stefánián át (Népstadion út) a Víztoronyig kizárólag a fiáker szolgált. A hajtást szigorú rendeletek szabályozták, a közönség mégis „elvárta", hogy a fiákerekkel sebesen haladjanak. Néhány idézet a bérkocsis szaklapokból: „nálunk megcsontosodott szokás, hogy aki a fiakkerben ül, csak az őrült hajtást szereti”. A Stefánia úton valóságos kocsiversenyeket rendeztek. „Az a vendég, aki a gumirádlist igénybeveszi, valamely tavaszi, vagy nyári vasárnap délután, az megkívánja, hogy a bérkocsis 7-8-szor is föl meg lehajtson a Stefánia-úton, szélsebesen, életveszélyesen, úgy, hogy mindig az ő kocsija legyen az első". A fiákeren kocsikázás társadalmi szokássá vált, a fővárosban és vidéken egyaránt. Megítélése azonban sokszor elmarasztaló hangsúlyt kapott, néha pedig a társadalmi különbségek áttörésére szolgált, ha csak rövid időre is. Kiss Lajos például így számol be erről: „Sok öreg vágyakozott arra, hogy addig nem hal meg, míg fiákeron nem ül, hát felment a piacra gyalog, beleült a fiákerbe és haza vitette magát 20 krajcárért. Nagy esemény volt, sokáig beszéltek róla. Pedig abban valamennyien megállapodtak, hogy paraszt- ember nem pászol a hintóba.”

K. SZENTPÉTERI ERZSÉBET

A bérkocsiipart engedélyhez kötötték és gyakorlását különféle rendeletekkel szabályozták. A hatósági jogkört a szabályrendeletek megosztották a székesfőváros tanácsa és a fővárosi rendőrség között. A tanács állapította meg a bérkocsik számát és az egyes állomások kocsilétszámát. Az állomáshelyek kijelölése, áthelyezése, megszüntetése szintén a tanács feladata volt. A rendszámok kiosztása, a közlekedésrendészeti és biztonsági ellenőrzés a rendőrség hatáskörébe tartozott. A bérkocsik viteldíját a rendszeresen kiadott díjszabásokban határozták meg. Az 1870-es években még közel ugyanannyi konflis és fiáker közlekedett, de az egyre nagyobb városi forgalomban a konflisok száma gyorsabban növekedett. 1896-ban például 812 egyfogatú és 501 két- fogatú kocsi közlekedett. A számmal ellátott kocsik mellett a számozatlan fogatok is bekapcsolódtak a személyfuvarozásba, és ezeket a tulajdonosoktól lehetett bérelni. Számozatlan kocsit bárki fenntarthatott, ezek általában szebbek, finomabb kiállításúak voltak, mint a számozott bérkocsik. A lóvontatású bérkocsi XX. századi története már csak néhány évtizedet foglal magába. 1911-től engedélyezték a géperejű bérkocsiipart, majd az első világháború szétzilálta a bérkocsisok sorait. Még a második világháborút követően is fennmaradt néhány bérkocsi a fővárosban és vidéken egyaránt, de gyártásuk megszűnt. Manapság csak a Várban tűnik fel nyaranta egy-egy féltetös bérkocsi közönségcsalogató látnivalóként.

Féltetös konflisok a régi Városháza előtt, 1870 k.

11