Múzsák - Múzeumi Magazin 1987 (Budapest, 1987)

1987 / 1. szám

Hermész a Váci utcában Szobor a Népköztársaság útján CSELSZÖVŐ ISTEN A görög mitológia talán legsokszínűbb alakja Hermész, Zeusz követe. E sokoldalú, ellentmon­dásos istent sokféleképpen is ítélték meg az idők folyamán. Aiszóposz például nem volt elragadtat­va tőle, a hiú, öntelt embert példázta alakjáról. Meséli, hogy egyszer egy szobrász műhelyébe tért be Hermész. Zeusz és Héra szobrának ára felől érdeklődött, majd mikor a saját szobrát pil­lantotta meg, úgy vélte, hogy sok hasznot hozó hírnök volta miatt ezt tartja legtöbbre a művész. „Ha azokat megveszed, ezt ráadásul adom” — volt a szobrász megszégyenítő válasza. A görö­gök azonban épp ellentmondásos egyénisége miatt kedvelték Hermészt. Huncut, füllentő, ügyeskedő, ravaszkodó, cselszövő. Kereskedők és tolvajok védnöke, utasok és vándorok kísérője. A legismertebb róla szóló történetet Homérosz dolgozta fel, de Hermész tiszteletének gyökerei jóval korábbra nyúlnak vissza. Alakja az i. e. VII—VI. században körvonalazódott a hitregék világában. Homérosz már bőséges mitológiai anyagot dolgozhatott föl Hermészről szóló himnu­szában. Egy hajnalban született csecsemő kilo- pódzik bölcsőjéből, s teknősbékát talál. Beviszi a barlangba, lemetéli a fejét meg a lábait, s kika­parja belső szerveit. Lenyes néhány nádszálat és átfúrja a hátán. Betakarja ökör bőrével, két ru­dacskát tesz rá, egy kisebbet keresztbe is, aztán kifeszít rá két húrt juh beléből. így alkotja meg a lantot. Ám hamar megunja hangszerét, s fur­fangos terven töri a fejét. Pieria árnyas hegyei­hez igyekszik, ahol az olümposzi istenek tehenei Hermész-fej egy ókori útikönyvben Hermész és Perszephoné az Alvilágban legelnek. Elcsap közülük ötven állatot. Megfor­dítja lábnyomukat úgy, hogy visszafelé hajtja őket. Magának tamariszkuszból és mirtuszból összecsavart sarut csinál és siet, amíg az éj tovatűnni segíti. „Számtalan árnyas bércen, sok visszhangzó völgyön, tarka mezőn át” hajnalra az Alpheosz folyóhoz érnek. Míg a tehenek a friss füvön legelnek, ő fát gyűjt, babérágakból tűzszerszámot csinál. Aztán két tehenet a tűzhöz vonszol, s leöli mindkettőt. Nyársra húzza, megsüti, majd tizenkét egyenlő részre osztva áldozati kőre teríti, bőrüket sziklára feszíti száradni. Ezután visszasurran a barlangba, gyorsan befekszik bölcsőjébe, válla köré gön­gyöli a pólyát. Apollón másnap keresi nyáját. Hamar a Külléné-hegyi barlanghoz ér. Hermész, Zeusz és Maia szülötte, mikor meglátja a bar­mok elrablása miatt haragos Apollónt, illatozó pólyája alá bújik.” Apollón minden zugot fölku­tat, majd Hermészhez fordul: „Gyermek a böl­csőben, mondd csak meg, hol van a csordám, egy-kettőre, különben csúfosan összeveszünk még.” Hermész nem késik a furfangos válasszal: „Nem láttam, sohse hallottam mástól sem a hí­rét, meg aztán ... nagy csoda lenne, hogy legelő barmokkal megy ki a ház küszöbén túl egy cse­csemő, aki most született." Szó szót követ, civa­kodik a két isten, a Messzelövő és a Cselszövő. Hermész „törbekerítő szókkal” akarja Apollónt félrevezetni, végül megállapodnak, döntsön ügyük­ben Zeusz. A főisten úgy tesz, mintha nem is­merne Hermészre, s rádörög Apollónra: „honnan

Next

/
Oldalképek
Tartalom