Múzsák - Múzeumi Magazin 1987 (Budapest, 1987)
1987 / 1. szám
LABIRINTUSI KOROK A művészetek történetének egyes korszakaiban sokkal erősebb a hajlam a misztikára, a vágy a metafizikus jelenségek vizsgálatára és megjelenítésére, valamint az érzék a jelképes ábrázolásra, mint más időkben. Az ilyen korokban időről időre előtérbe kerül a labirintus-motívum, mely a korszak ,,bonyolultságát" is jelzi. Tapasztalható, hogy ha a labirintus-ábrázolások száma érzékelhetően megnő, akkor találkozhatunk a misztikus, illuzionisztikus vagy irracionális művészeti megnyilvánulások egyéb formáival is. Paolo Santar- cangeli hasonló megfontolások alapján bizonyos korokat kifejezetten labirintusiaknak nevez, kitágítva a téma határait az építő- és képzőművészet területén túlra, a szóbeli fogalmazástól kezdve különféle irodalmi megnyilvánulásokon, egyes korszakok jellemző életvitelén át a huszadik századi izmusokig, a korszellem szinte minden jellemzőjében észreveszi a labirintusit. A labirintus-motívum a kultúra legősibb alapkincsébe tartozik. Közvetlen rokonával, a spirál rajzolatával együtt a civilizáció hajnalán földünk több részén is megjelent, s alig képzelhető el, hogy egymástól függetlenül. Valószínűleg a Földközi-tenger keleti medencéje volta labirintusmotívum bölcsője. A mitológia Kréta szigetére helyezi a máig leghíresebb útvesztőt, azt, amelyet Daidalosz, maga is istenek dédunokája épített a bikafejű szörny, Minótaurosz számára, akit a hős görög királyfi, Thészeusz győzött ie. Az Európában szinte mindenütt megtalálható római kori mozaikokon gyakran megjelenik a szörny vagy kettejük csatája, már úgy, hogy a labirintus ábrázolat a kép része vagy kiegészítő ábrája. A római birodalom fénykorában a labirintus-motívum még táncformaként és gyermekek mezei játékaként is ismert volt, érmeken és mozaikokon való ábrázolása Európa-szerte elterjedt. A római birodalom bukása után a XII. századig alig bukkan fel, aztán a misztikus középkorban, a metafizikus tudományok (asztrológia, alkímia) kíséretében ismét életre kel a labirintus. Kódexek díszein, kertek útvesztőiben, katedrálisok padlóján kerül elő. A motívum ókori kísérő formáiról sem kell lemondanunk, lévén a kor igen érzékeny a jelképek és allegóriák iránt, csak a Thészeusz—Minótaurosz páros itt már a Krisztus—Ördög ellentétet szimbolizálja, a labirintus pedig vélhetően magát a poklot. Ez a pokol jelenik meg a korszak legnagyobb szabású és mindenképpen „labirintusi" művében, az Isteni Színjátékban is. A motívum rajzi gazdagodásához hozzájárult az Európában akkoriban tért hódító iszlám művészet is, díszítőelemeinek rafinált vonalvezetésével. A középkor templomi útvesztőinek nagy része megsemmisült az idők során, talán éppen az egyház ítélte túlságosan eretneknek vagy illetlenül játékosnak, mindenesetre a motívum követírországi labirintus-ábrázolás Cremonai mozaik-labirintus Labirintus a luceai dóm külső falán kező virágzásának idején, a manierizmus és a barokk korában szinte teljesen kiszorul a templomokból és világivá válik, bár egyéb kombinatív, „labirintusi észjárással" alkotott művek, olyanok amelyek a hívők misztikus szférákba emelését célozták, igencsak tért hódítottak. A szem becsapására törekvő illuzionisztikus megoldások, az anamorfózisok, a bravúrosan előadott ötletek a perspektívával és a képekben elrejtett ezernyi titokzatosság kora ez, meg a különféle szám- misztikáké és betűkombinációké. A labirintus világi megjelenésére a legjellemzőbbek a kerti útvesztők, bár ezek a profán helyek is őrzik a motívum szakrális lényegét és a keresztény Európa nosztalgiáját az édenkerti védettség iránt. A barokk idején számtalan palota kertjében formálnak kerti útvesztőt a virágágyásokból, bokrokból, fasorokból, főleg Itáliában, Franciaországban, Angliában, de divattá vált egész Európában. Tervrajzok, metszetek, könyvek jelennek meg a legszebb példákról. Híres építészek is terveznek kerti labirintusokat, a Napkirály versailles-i parkjának labirintusát például a kor neves építésze, Mansart tervezte. A bécsi Schönbrunn kertjének kialakításában pedig Kempelen Farkas jeleskedett. Messze földön híres volt Pozsony érseki kertje, melyben szintén volt útvesztő. A „labirintikus gondolkodásmód” a XX. században éri el virágzásának negyedik korszakát. A gyerekjátékoktól kezdve az alkalmazott művészeteken át sokfelé előfordul az útvesztő ábrázolása, egészen olyan, csak formailag hasonló jelenségekig, mint amilyenek például a nyomtatott áramkörök. A század egyik meghatározó szellemi áramlata, az egzisztencializmus vezérmotívuma a döntéseiben egyedül maradó személyiség előtt álló választási kényszer tipikus labirintus-helyzet. A szürrealisták például Minotause (1933—37)
