Múzsák - Múzeumi Magazin 1987 (Budapest, 1987)
1987 / 4. szám
Mária és gyermeke Máriát először a Biblia nevezi Jézus anyjának. A kereszténység első századaiban Mária istenanyaságáról beszéltek az egyházatyák, köztük Ig- natus, Irenaeus és Tertullianus. Dogmaként először a 431- ben tartott efezusi zsinat szögezte le, hogy Mária Isten anyja. Az értelmezések egységesítése és a viták megoldása érdekében 681-ben a III. konstantinápolyi zsinat további megjegyzéseket is fűzött az efezusi dogmához: Mária nem átvitt értelemben, hanem valóságosan is anyja az Istennek. Foganta, kihordta és megszülte ót. Ez azt is jelenti, hogy a magzat már fogantatása pillanatában Isten, nemcsak később válik azzá. Az a kettősség, hogy Jézus az Atya fia, aki Mária alakjának értelmezésére is hatott, mind a dogmatika keretein belül, mind a kegyes irodalomban, illetve a szakrális művészetekben. Mária terhességének ábrázolása körülbelül az V. század óta van jelen a képzőművészetben. 540- ben az isztriai Parenzo városának Szent Euphro- zina bazilikájában az apszis mozaikképén a has enyhe domborodásával jelzik a várandós állapotot. Márián kívül az ugyancsak csodálatos módon teherbe esett Erzsébet állapotát is igyekeznek érzékeltetni a művészek. Kialakulnak azok a tartalmi egységek és formai eszközök, amelyek a terhesség-motívum megjelenítésére alkalmasak. Az angyali üdvözlet, Mária és Szent József betlehemi szálláskeresése azok a jelenetek, ahol a gyermeket váró asszonyok gesztusai, óvóan maguk elé emelt kezük, simogatni készülő karjuk félreérthetetlenül jelzi a terhességet. A korai németalföldi táblaképfesztészetben különösen elterjedt az az ábrázolási mód, hogy Mária, Erzsébet, olykor Mária anyja, Szent Anna, illetve Szent Klára anyja, Ortulana terhes mivoltát köpenyük szétnyílásával, a ruharedők enyhe ívű megtörésével érzékeltetik. A Mária hasára festett IHS monogram, a csillag, galamb, kereszt és más jelek az istenanyaságnak az emberiség megváltása történetében betöltött jelképes voltára utalnak. Körülbelül a XIII. századra alakul ki Európa déli részein a katolikus egyházban valamivel korábban pedig a keleti keresztény egyházművészetben a terhességnek az a fajta ábrázolása, amikor a magzat is látszik. Már a bizánci festészetben is Istenanya a jel, orosz ikon, XII—XIII. sz. többféle változata alakult ki a viselés Mária képtípusának,.amelynek forrása a kutatás szerint az a kép, amelyet a Mária-relikviákban gazdag konstantinápolyi Blachernen templomban tiszteltek. Az álló Mária előtt ovális fénykeretben, áldón emeli fel jobb kezét a Gyermek, másik kezében könyvet tart. Mária itt és az alaptípus más változatain Dei Genetrix, istenszülő, fia pedig a min- denség ura. A fénykeret miatt, amely esetenként kör alakú, nem lehet pontosan megállapítani, hogy a gyermek Mária testében van-e vagy előtte. Ennek az alaptípusnak másik változata az, amikor Mária két kezét felemelve, kérlelő pózban látható, és sok esetben már nem is festik elé a kicsi Jézust. A harmadik csoportba tartozó képeken Máriát félalakosan ábrázolják. Szemből látjuk őt, előtte vagy benne a fénysugártól övezett gyermek. E beállítás mögött az a felfogás húzódik meg, mely szerint Mária szűzi fogantatása jel, s a megváltás kegyelmi jellegére utal. A látható magzattal ábrázolt Mária ikonográfiái típusának keletkezési helyét egyértelműen nem lehet megállapítani. Annyi bizonyos, hogy a keleti formák hatottak a nyugati változatokra. Az „Istenanya, a jel” jellegű ikon-relief díszítette például a velencei Santa Maria Domini templom belső északi falát, illetve Ravenna egyik templomát is a XIII. században. Mindkettő konstantinápolyi eredetű volt. A képtípus nyugat-európai elterjedéséhez hozzájárultak azok a bizánci arany Mária-érmék is, amelyek másolását német fejedelmi udvarokban a 960-as évektől tudjuk nyomon követni. A keleti ábrázolások elvontságával szemben a nyugat-európai változatok a biológiai és érzelmi szerepre is tekintettel vannak. A keleti forma szenzualista ihletésű átformálását előkészítették azok a szellemi áramlatok, amelyek Krisztus és Mária életének mozzanatait történeti hitelességgel és mindenki számára érthető, érzékelhető módon akarták bemutatni. A szűkszavú evangéliumi szövegeken, homíliákon, kommentárokon kívül éppen a középkorban kezd kibontakozni az a felfogás, amely ugyan a dogmákra támaszkodik, de az istenanya egyéniségének, szerepének árnyaltabb és változatosabb bemutatására vállalkozik. A falfestmények, miniatúrák, táblaképek mellett Mária terhességének ábrázolása tabernákulumo- kon, szentségtartókon, illetve szobrokon is feltűnik. A figurák hasán vagy mellén kerek, ovális, esetleg négyszögletes üreget képeztek ki, amelyet egyik, esetenként mindkét oldalról kristállyal, féldrágakövekkel, később üveglappal fedtek be. A barokk szentségtartókon különösen gyakori az, hogy Mária hasára emblémákat, jeleket festettek. A magzat helyének mellen vagy hason való jelölése nem véletlen. Jézus az egyház éltető napja, Mária éltető szentségtartó, Mária maga az egyház, Mária az egyház szíve — az ilyen és hasonló elgondolások szemléletessé tétele mellett a korabeli orvosi nézetek is leolvashatók a képekről. A XIV—XV. századi műveken a magzat inkább a mellen helyezkedik el, hiszen a lélek és az életerő lakhelye a szív. A későbbiekben, az anatómiai ismeretek tökéletesedésével egyre inkább a has lesz a testet öltő istengyermek látható és megjelölt helye. A téma ábrázolása francia és spanyol nyelvterületen folyamatosabban és több művön mutatható ki, mint másutt. A viselés Mária motívumával angolszász területeken nem találkozunk, a német nyelvterületeken pedig körülbelül a XVIII, század végéig tudunk az inkonográfiai típus létéről. Közép-Kelet- Európa egyes tájain is ismert, ha nem is túl gyakori Szűz Mária anyaságának ez a fajta ábrázolása. A görögkeleti egyház befolyása alá eső területeken, mindenek előtt az ikonfestészetben a XVIII, századig található meg. A viselős Mária ábrázolásának nyugat-európai továbbélését, illetve az ellenreformáció idején való felelevenítését a kegyesség gyakorlásának néhány formája is megerősítette. Ismeretes néhány kegyhely, mint például a bajorországi Bo- genbergben lévő, ahol a kultusz középpontjában a várandós Madonna áll. A kegyhelyre zarándoklók évszázadokon keresztül terjesztették a modellt másolatok, kegyképek, fogadalmi képek, szentképek, emlékérmek és hasonlók révén. Bogenbergben ma is látható az a kilencven centiméter magas kegyszobor, mely mészkőből készült az 1300-as évek végén. Az egykori színes festés nyomait ma eltakarják azok a ruhák, amelyekbe a szobor gondját viselő szerzetesek öltöztetik a liturgia menetét követve. A kegyképek tiszteletének nemcsak az a formája ismert, amikor a hívők a kegyhelyre zarándokolnak, hanem imával, ájtatossággal, elmélkedéssel is tiszteleghetnek a kegykép másolata előtt is. A terhes Mária tiszteletének ideje az advent, a karácsonyt megelőző időszak. Az ünnepkörben kitüntetett helye van a XVIII, század óta december 18-ának, az Expectatio partus Bonae Mariae Virginis néven meghirdetett, a viselős Mária tiszteletére szentelt napnak. Az európai karácsonyi népszokások között is van olyan, amelyben szó esik a Szent Szűz terhes voltáról is. Ilyen például a Felső-Ausztriában önálló dramatikus játékként ismert Szálláskeresés, amelyben a falusi szereplők Mária és Szent József betlehemi útját adják elő, olykor a középkorból fennmaradt legendák elemeit is beieszóve játékukba.
