Múzsák - Múzeumi Magazin 1987 (Budapest, 1987)
1987 / 4. szám
JOPP VhQYOK HÍREKNÉL A Nemzeti Színház egyik legfényesebb korszakaként tartják számon Paulay Ede igazgatásának korát (1878—1894). A kiváló igazgató-rendező állította színpadra 1879-ben Vörösmarty Csongor és Tündéjét, 1883-ban Madách Az ember tragédiáját, ő adott színpadot Csiky Gergely új hangú társadalmi drámáinak és páratlan sikerrel mutatta be Jókai Az aranyember című művét. A színészeket együttessé kovácsolta, az összjáték- ra helyezte a hangsúlyt. Ennek az együttesnek volt tagja Prielle Kornélia, egykor Petőfi jegyese, az „isteni" jelzővel illetett Helvey Laura, a szalondámák pompás alakítója; Jászai Mari, az antik tragédiák és a Shakespeare-drámák hősnője. Az együttes legfiatalabb tagja volt Márkus Emília, akit 1877-ben még a Színi Tanodából szerződtetett Szigligeti Ede. Márkus Emília 1860. szeptember 10-én Szombathelyen született. Szüleinek hetedik gyermeke volt; apja korán meghalt, s az özvegy a hét gyerekkel felköltözött Pestre, hogy ugyancsak özvegy fivére négy gyermekét nevelje és háztartását vezesse. A fivér, Horvát Boldizsár jogtudós, a kiegyezés első kormányának igazságügyminisztere. Házában a politikai és szellemi élet leg- kiválóbbjai fordultak meg. Pesti tartózkodásai alatt többször vendégeskedett náluk Liszt Ferenc, s egy ilyen alkalommal Emília elszavalta Vörösmarty Liszt Ferenchez írt ódáját. A jelenvoltak biztatására a következő évben elvitték a kislányt a Színi Tanodába. A vizsgáztatók, Paulay Ede és Szigeti József kitűnőnek ítélték szavalatait, de mert.még a 14. évét sem töltötte be, el akarták utasítani. Végül is Paulay korengedéllyel felvette. Másodéves növendék, amikor Dumas Alfonz úr című darabjának Adrienne szerepére fiatal lányt kerestek. Prielle Kornélia és Paulay Edéné őt választotta ki. így 1875 októberében a Várszínházban, amely akkor is a Nemzeti Színház kamaraszínháza volt, együtt játszott az akkori nagyokkal: az őt kiválasztó két színésznővel, tanárával, Szigeti Józseffel és az akkori legtekintélyesebb színésszel, Feleki Miklóssal. Még növendék, amikor 1877-ben Szigligeti Ede a Nemzeti Színházhoz szerződteti. Itt első szerepe Júlia volt Shakespeare tragédiájában. Tizenhét évesen a Nemzeti Színház tagjának lenni, első szerepül Júliát játszani, abban Nagy Imre partnereként sikert aratni — ez több, mint amit legmerészebb álmaiban elképzelt. Nem állt meg a kezdeti sikereknél, hanem tanult, dolgozott, fejlődött tovább. Podmaniczky Frigyes intendáns az 1880—81-es színházi évadról adott jelentésében írja: „A fiatal erőkről szólva lehetetlen elhallgatnom azon örvendező előmenetelt, melyet Márkus Emília és Csillag Teréz fiatal művésznőink tanúsítanak: szorgalom, tehetség és külső __lesin és hajlékonyság, minden egyesül e két művésznőnél, hogy oly vezénylő mester alatt, mint amilyen Paulay igazgató úr, úgyszólván minden egyes új szerepnél, mint egy hatalmas haladásról tehessenek tanúságot a közönség előtt.” A tehetséggel és a szorgalommal az akadályokat is le lehet győzni. Ilyen akadály volt Emília vasi tájszólása és hadaró beszéde, amire a kritika soha nem mulasztotta el figyelmeztetni őt. Sikeresen leküzdötte mindkét hibáját. A Nemzeti Színház együttesében mindenki szerette a fiatal, kedves, tréfára mindig kapható, gyönyörű aranyszőke Márkus Emíliát, még Jászai Mari is becsülte, pedig ő nem könnyen osztogatta elismerő jelzőit, különösen nem pályatársnőinek. Hogy a népszerűsége tetőfokán sugárzó Márkust nem szerette, arra naplójának számos bejegyzése a bizonyíték. Hogy miért nem, arra öregkorának egy őszinte pillanatában adott választ. Egy újságírónak így nyilatkozott: „Azért nem szeretem Márkus Emíliát, amiért Blaha Lujzát sem. Mert hogyan nevezik Márkust? A Szőke Csoda; s Blaha Lujzát? A Nemzet Csalogánya. És engem? Én vagyok a Nagyasszony. Ez azt jelenti, hogy engem tisztelnek, de őket szeretik!” Kortársa és Kleopátra szerepében, 1909 Sardou: A boszorkány, 1905 egykori rendezője pedig így emlékszik rá vissza: „Mint nő — élete virágjában — ellenállhatatlan volt. Mint színésznő pedig meg volt áldva mindazokkal a testi és lelki tulajdonságokkal, amelyek egy drámai művésznő kelléktárát az akkori felfogás szerint hiánytalanná tehetik. Vonzó és érdekes arca, hosszú pilláktól sűrűn árnyalt kék szeme híven ki tudott fejezni minden érzést és indulatot, anélkül, hogy egy pillanatra is eltorzult volna. Erőteljes, de karcsú termete egyes részleteiben talán nem volt egészen tökéletes — keze, lába bizony nem volt aprónak mondható! —< egészében mégis harmonikus volt és tetszetős. Emellett tudott gyöngének, törékenynek s egészen fiatalsága legvégső határáig leányosnak látszani. Dús hajkoronája legendás volt és semmiféle hajfestéssel sem utánozhatóan meleg aranyszőke. (Ezért hívták népszerűsége tetőfokán Szőke Csodának.) — Gyönyörű, meleg hangja éppen olyan hajlékony és engedelmes volt, mint a termete, éppen olyan kifejező, mint az arca. A szót mindig szép tisztán, hibátlanul ejtette, a düh önkívületében is érthetően, egy nagyon-nagyon pici dunántúli színezettel, ami — anélkül, hogy csak távolból is tájszólásba siklott volna — ízesen magyarrá tette beszédét." Paulay Ede 1879-ben elsőként állította színpadra Vörösmarty Csongor és Tündéjét, Márkus Emíliával a címszerepben. Márkus ezekben az években szinte minden este színpadon volt. 1878-ban 27, 1879-ben 22 új szerepben lépett föl. 1880-ban Csiky Gergely Proletárok című darabjában játszott
