Múzsák - Múzeumi Magazin 1987 (Budapest, 1987)
1987 / 4. szám
Iphigenia „játéka egyebek mellett a kép is, és így szeme már szokik a látáshoz." Beleszólt a Debrecenben készült képek alakításába is: nagy szerepe volt abban, hogy Szentgyörgyi családi képtárat hozott létre. Portrékat festtetett többek között Kiss Sámuellel és Kármán Jánossal. Kármán 1786-ban, Losoncon született, Kármán József író rokona volt. Kiss Sámuellel tanult Debrecenben a rézkarcolók között, majd Nagyszebenben egészítette ki tanulmányait, s egy ideig Kiss kollégája volt a debreceni „rajzoskolában". Valószínűleg Losoncra ment tanítani, mert innen jelentkezett 1816-ban a bécsi képző- művészeti akadémiára. Egyetlen festményen találkozunk szignójával, Szentgyörgyi Zsuzsanna arcmásán. Feltételezhetjük, hogy Kármán műve Szentgyörgyi egyik, időskori arcmása és a másik lányé, Erzsébeté is. A Református Kollégium meghatározó szerepet játszott Debrecen kulturális életében, de kisugárzó hatása is volt. Diákjai az ország minden részéből, főleg a Tiszántúlról jöttek, és tanulmányaikat befejezve messze földekre vitték el az itt látottakat, hallottakat. Olyan nagy hírű professzorok tanítottak itt, akik — elsősorban külföldi példák nyomán — erkölcsi kötelességüknek tartották a tudomány mellett a művészetek felkarolását. Domokos Lajos, Csokonai pártfogója nagy szerepet játszott a könyvtár fejlesztésében, a művészetek pártolásában. Péchy Imre nagy érdeme volt, hogy Péchy Mihály segítségével megerősítette a debreceni képzőművészet nagyszebeni kapcsolatait, támogatta a kollégiumi rajztanítást. Szerepe volt abban is, hogy egyedülálló, városképileg meghatározó együttes jött létre Debrecenben: a Kollégium és a Nagytemplom. Igazán meghatározó szerepe azonban Kazinczy Ferencnek volt. Ő Debrecen „szürke eminenciása” ebben a korban. Támogatta Kiss Sámuelt, Kármán Jánost, foglalkoztatta Simó Ferencet, Johann Jakob Stundert, és Debrecenbe is beajánlotta őket. Lehet vitatni azt, hogy miért bírálta Kazinczy szinte minden esetben Debrecent, s miért mondott lehangoló, túl kemény ítéleteket a képzőművészetről, hiszen az ország más városában sem állt jobban a műpártolás ügye, éppúgy elkallódtak a művészek, mint itt. Kazinczy feltehetően az elszalasztott lehetőséget kérte számon a cívis-várostól: nem sok hiányzott a XIX. század elején ahhoz, hogy Debrecen kulturális központ legyen. Ugyanakkor igaz Szerb Antal vélekedése: Kazinczy, az irodalmi diktátor, mindent kézben akart tartani és irányítani, így a debreceni ügyeket is, s nehezen viselte el a kollégiumi professzorok és irodalmárok önállóságát, majd az Árkádia-pör ügyeit. SZ. KÜRTI KATALIN Kiss Sámuel: Debrecen látképe, 1815 Kiss Sámuel: Simonffyné, 1814
