Múzsák - Múzeumi Magazin 1986 (Budapest, 1986)
1986 / 1. szám
stílusában készült aktfotók szerzőinek már nem kellett félni, hogy erkölcstelenséggel vádolják őket azért, mert modelljeik szépségét, az emberi test iránti csodálatukat a fotográfia sajátos eszközeivel ábrázolják. Nagyban hozzájárult ehhez, hogy a századforduló táján jutott el hozzánk a festői stílusirányzat. Ennek jellemzője, hogy a fotográfusok különböző kémiai és mechanikai eljárásokkal igyekeztek megváltoztatni a fényképek valósághoz fűződő viszonyát. A végső cél az volt, hogy a kiállított fénykép festményre hasonlítson. Ennek érdekében átalakították a fényérzékeny nyersanyagot, de már a felvételt is festői környezetben készítették el. Az aktfényképezéssel foglalkozó magyar fotósok sorát Feledy Dezső, Purcell Béla, Magyar Rosenberg Emil, Kiss Zoltán nyitotta meg, akiknek alkotásait még az első világháború előtt csodálhatta meg kiállításokon a közönség. Őket követte az 1920-as években Angelo Funk Pál, Pécsi József, Szakái Géza, Székely Aladár, Tomcsányi Béla, Werner Irén, Magyar Erzsi, Rónai Dénes, Szmertnik Andor, Kis Pál és az akkoriban Párizsban élő és dolgozó Demeter Károly, akinek munkái főleg nyomtatásban jutottak el Magyarországra: kiállítási katalógusokban, illetve a párizsi szaklapok oldalain. A harmincas évek elején még egy magyar vonatkozású aktképanyag szülőhelye volt Párizs, amelynek szerzője André Kertész. Ő egy francia kiadó megrendelésére készített száznál több aktfotográfiát, melyek azonban csak 43 évvel később, 1976-ban jelenhettek meg az eredeti elképzeléseknek megfelelően. Ebből a sajátos, tükrökkel torzított sorozatból egy képet a hazai közönség 1937-ben, a Vigadóban megrendezett, nemzetközi Daguerre centenáriumi kiállításon láthatott, fgy írt róla az Esti Kurír: „Egyetlen példánya szerepel a kiállításon a legújabb irányú, de érdekesen különös torzfotografálásnak, egy domború tükörből fényképezett aktkompozíció, amelyet New Yorkból A. Kertész küldött be.” Németh József: Térdelő akt, 1946 A fotográfusok többsége nem specializálta magát erre az egyetlen műfajra. A fotográfiának szinte valamennyi más területén is maradandót alkottak. Műveik egyaránt gazdagították az aktfényképezést és általában a magyar fotómúvé- szetet. Az illusztrált szaklapok közül az Amatőr, a Fotóművészeti Hírek, a Magyar Fotográfia, a Fotóamatőr, a Fotószemle, a Fotó és a Fotóművészet című lap vállalkozott időnként aktfotók közlésére. Ezen kívül szakcikkekkel segítették azokat a fotográfusokat, akik szerették volna megismerni a műfaj jellegzetes kifejezőeszközeit, s mindazokat a műhelytitkokat, amelyeket a tapasztaltabb fényképészek alkalmaztak az egyik legnehezebb téma megörökítése során. Az érdeklődök 1914-ben vehették kézbe az első magyar nyelvű könyvet, amely az aktról, mint művészeti alkotásról szólt. Malonyai Dezső, könyvében kizárólag a klasszikus képzőművészeti alkotások példáján, festmények, szobrok, grafikák elemzése során bizonyítja, milyen fontos szerepet játszik az akt műfaja a művészi emberábrázolásban. Nyolc évvel később, 1922-ben látott napvilágot Pécsi József aktfotó-albuma, amely szintén egyedülálló volt a magyar fotótörténetben. A századelő neves fotográfusa tizenkét felvételét adta közre önálló kötetben. Mindössze ötszáz példány készült a Berlinben sokszorosított albumból. A képeket Willi Wastat német nyelvű tanulmánya kísérte, amely Pécsi művészetéről és általában az aktfényképezés művészeti kérdéseiről szólt. Az 1930—40-es években még négy, hasonló témáról szóló könyv jelent meg: Bródy István A női szépség albuma, dr. Gyulai Ferenc A művészi aktfotó, Az aktfényképezés művészete, valamint az Aktfényképezés című kötet. A korszak kevésbé szigorú társadalmi erkölcseiről, a közízlés kedvező irányú fejlődéséről Szőllósy Kálmán, a műfaj később klasszikussá vált mestere írta 1932- ben: „A meztelen test kultusza talán a legnagyobb iramát élte át, nemcsak a művészetekben, de a sportban, divatban, orvosi tudományban stb. Mindennapi életünkben lépten-nyomon meztelenséggel találkozunk, amit ma már más szemmel nézünk, mint régente, amidőn a klasz- szikusok remek alkotásait serdülő ifjaink csak titokban, pironkodva tekingették. A szép emberi testben való gyönyörködés ma már végig vonul életünkön, rugójává válik céljainknak, ízlésünk ahhoz igazodik, művészi törekvéseinkben a legmagasabb oltárra emeljük. A mai modern kor emberének szeme már hozzászokott a leplezetlen széphez, leányaink és ifjaink szabadon gyönyörködhetnek a vonalban és formában, amit a szép emberi test nyújt. A 20-ik századot a testkultusz századának is nevezhetjük és méltán, mert az antik kort kivéve, az emberiség még soha nem törődött annyit testének ápolásával, szépségének fejlesztésével, mint éppen ma.” A fotográfus ötven évvel ezelőtt papírra vetett gondolatai ma is időszerűek. GYŐRI LAJOS Bethlen Gábor fiktív arcképe Az érett feudalizmus korában az abszolutisztikus, központosított hatalom erősödésével Európa- szerte növekedett az uralkodói udvarok pompája. A késő reneszánsz-manierista és barokk művészet a császárok és királyok udvarában találta meg igazi otthonát. Buda török kézre kerülése óta azonban magyar királyi udvar nem volt, így szinte szükségszerűen a több évtizedes politikai konszolidációt élvező Erdélyben, Báthori István, Kristóf és Zsigmond gyulafehérvári udvarában élhette második fénykorát a magyarországi reneszánsz kultúra. Mihály vajda és Basta rémuralma alatt azután itt is minden elpusztult, és csak az 1606-os bécsi béke, Erdély önállóságának elismerése teremtette meg a politikai és kulturális fejlődés lehetőségét is. Az erőszakos és tékozló Báthori Gábor után, a birtoktalan erdélyi nemesből fejedelemmé lett Bethlen Gábor uralkodása (1613—1629) alatt jöhetett létre az a bár nem királyi, de legalább fejedelmi abszolutizmus, amely azután Erdélyt a XVII. századi magyar barokk kultúra központjává tette. A fiatal Bethlen Gábor még tanúja a Báthoriak művészetpártoló kedvteléseinek. Trónra lépte után bámulatos gyorsasággal érik nagyvonalú, európai mértékkel mérhető politikussá, diplomatává, hadvezérré és mecénássá. Igazi fejedelemmé, aki jól tudja, hogy az uralkodó hatalmát és tekintélyét ,,a művelt nyugat" az udvar pompájából és kulturális fejlettségéből ítéli meg. Ezért teremtett királyi udvarhoz is méltó udvartartást. Stílusa alapvetően a Mátyás által bevezetett toszkán-lombard reneszánsz maradt.
