Múzsák - Múzeumi Magazin 1986 (Budapest, 1986)
1986 / 3. szám
az élőket Szoknyás harangláb, Pankasz (Őrség) Munkában a harangöntö A harangok térhódításával párhuzamosan terjedt el a harangöntés. Tetőpontját a XV—XVI. században érte el. Nálunk a legelső mester, akinek emléke fennmaradt, pesti német iparos volt. Nevét egy földbérleti szerződés őrizte meg, melyben az áll, hogy „Henricus infusor Campanorum", azaz Henrik harangöntő mester a Buda környéki falvak apátjától földet bérel. A középkori harangöntő mesterekre vonatkozó adatok igen hiányosak, kultúrtörténetünk legnagyobb kárára. Sajnos a harangokon kevesen tüntették fel teljes nevüket. Ezért csak olyan feliratokat találunk a régi harangokon, mint például Tamás mester vagy Leonhard mester. Ez utóbbi nevét több harang őrzi, de lakhelye ismeretlen. Vannak kivételek is. Az 1491. évi érmihályfalvi harang öntője, Imre mester Nagyváradra való volt, amint azt a harang felirata elárulja. A nógrádszakáli kis hegyvidéki faluban még ma is az 1523-ban öntött harang szólítja a hívőket a templomba, a csallóközkürti templom harangja az 1482— 84-es évekből származik. Országszerte több helyen találunk régi harangokat, amelyeket régen élt öntőmesterek készítettek. Egy harangöntó munkájának hosszas megfigyelése nyomán írta Friedrich Schiller híres versét Dal a harangról címmel. A költemény jelmondata egy középkori verstöredék: Vivos voco, moltuos plango, fulgu- rae frango. Magyarul: Hívom az élőket, megsiratom a holtakat, megtöröm a villámokat. Napjainkban nagyon kevesen foglalkoznak harangöntéssel, kihalófélben levő kézművesség. A második világháború előtt hazánkban négyen űzték ezt a mesterséget, ma csupán egy, a harangöntó dinasztiából származó Gombos Lajos, a Budapesttől nem messze fekvő Őrbottyánban. Édesapja mellett sajátította el a nem mindennapi mesterséget. A harangöntés nem egy mesterség a sok közül. A harangöntó egyszemélyben kovács, öntő, lakatos, bronzmegmunkáló, szerelő és magasépítő. Rendkívül igényes munka ez, és egyben óriási kockázattal jár. Ha a megrendelt harang nem sikerül, akkor sokezer forint és négy-, öthavi munka megy kárba, de csorba esik a harangöntó hírnevén is. A harangkészítés lényegében ma is ugyanúgy történik, mint kétezer évvel ezelőtt. Agyagból, emberi hajból, tojásból és tejből gyúrják az úgynevezett finomsarat. Ebből formázzák az agyagmintát, amelybe égetés után a forró bronzot öntik. Az agyagminta készítése hónapokig tart, míg az öntés csupán egy pillanatig, így igen rövid idő alatt születik meg a harang „lelke”, a hangja. Néhány nap múlva a kihűlt fémről leszedik az agyagpalástot, és akkor dől el, hogy a harang sikerült-e vagy sem. Fontos a harangok összecsendülésének harmóniája. Ez az öntés legnagyobb titka. Ennek megfelelően kell tervezni a harang átmérőjét, magasságát, falvastagságát. Az öntéssel és a harang méreteivel kell eltalálni a megfelelő hangot, amit hangvillával ellenőriznek. A legtöbb harangot ma is az egyház rendeli. Megrendeléskor pontosan közlik, hogy milyen hangzású legyen, ha már van harang a toronyban. A harangok szorosan kapcsolódnak az emberek életéhez. Ezt bizonyítják a különböző nemzetek népdalai. Naponta hallani, amint reggel a nap kezdetét adja tudtul, délben a nándorfehérvári győzelemre emlékeztet, este a nyugovóra térésre szólít fel, árvízkor, tűzvészkor jelzi a veszélyt, máskor ünnepi pillanatokra hívja fel a figyelmet, és végül elkíséri az embert utolsó földi útján. VÖRÖSMARTY GÉZA
