Múzsák - Múzeumi Magazin 1985 (Budapest, 1985)

1985 / 3. szám

Róma: S. Maria in Cosmedin bazilika Torony San Gimignanóban Bolognai ferde tornyok

Fazio degli Uberti 1360 körül írt Dittamondo című tankölteményében — az itáliai városok egyes feltűnő jellegzetességének keresésekor — Luccához a „toronyerdő" metaforát társítja. A középkori utas a többi itáliai városban is tömérdek égbe törő, olaszosan süvegtelen torony között találhatta magát. A templomaiktól külön álló campanilék, az egymással hadakozó feudális bárók rablótornyai, az erősödő polgári családok dicsőségét hirdető tornyok és a városállamok hatalmát bizonygató, városházakra emelt „torrék” igyekeztek túlnőni egymáson, holott a városatyák nem egy esetben törvényekkel is próbálták biztosítani saját tornyuk túlszárnyalhatatlan- ságát. Volt rá eset, hogy jeles férfiak saját toronnyal büszkélkedhettek városukban. „Firenze, régi szűk kerületében, / hol tornya áll még, s reggel s délidőre / harangja zeng, békés volt, tiszta, vétlen.” — emlékezik városáról, s benne nagyapja tornyáról Dante a Paradicsom 15. énekében. A Pokolban, a 31. énekben viszont ijesztő-érzékletesen ír a természet törvényeire fittyet hányó ma is álló híres bolognai ferde toronyról: „Mint amilyennek látni Garisendát, / hajlása alatt állva, ha fölötte / egy felhő, hajlásával szembe ment át: / olyannak látszott Anteus a ködbe / hajolva mélyen, és amennyire szörnyen, / hogy jobb szerettem volna futni szökve.” Dante legnagyobb kortársától, Giot- tótól kezdődően fölhagytak a festők a bizánciasan arany hátterű szentképekkel, és itáliai környezetbe

Firenze: a Palazzo Vecchio tornya Lucca: a Dóm campaniléje A pisai ferde torony Giotto: Arezzo tornyai