Múzsák - Múzeumi Magazin 1985 (Budapest, 1985)
1985 / 3. szám
az úgynevezett hét szabad művészet allegorikus nőalakjai, azaz különböző tudományágak — Grammatica, Dialectica, Retorica, Aritmetica, Musica, Geometria, Astrologia — megszemélyesítői. E figurák domborított (trébelt), vagyis egyedi megmunkálásúak, a fedélen látható plasztikus nőalak, a mértékletesség allegóriája viszont öntéssel, tehát sokszorosított technikával készült. A trébelt díszítmények kialakítása során Petzolt a korszak jeles grafikusa, az úgyancsak nürnbergi Jost Amman tervrajzai alapján dolgozott, azok kompozícióit használta fel. Művészi értéke révén e serleg a kiállítás egyik legkiemelkedőbb alkotása; feliratának tanúsága szerint 1580-ban készült. Azonos felépítésű, hasonlóan megmunkált párdarabját a párizsi Musée de Cluny őrzi. A régi hazai ötvösművészet egyik jellegzetes technikai megoldása a sodronyzománc. Ennek készítése során az ötvös vékony, sodort ezüstszálból, úgynevezett filigránból alakítja ki a geometrikus motívumokat vagy stilizált virágdíszeket, majd ezeket az ezüsttárgy felületére forrasztja; ezek a más-más méretű és formájú „rekeszek" jelölik ki a különböző színű zománcok helyét. E díszítésmód főként a XV—XVI. századi magyarországi mesterek körében vált kedveltté. E technikát, egyebek mellett, egy viszonylag késői darab, a brassói Klosch Tamás XVII. századi talpas serlege példázza a kiállításon. A sodronyzománc mellett e tárgyon másfajta felületdíszítő eljárás is megjelenik: a serleg csészéjén vadászjelenetet bemutató, sokalakos vésett ábrázolás is látható. A kiállításon szereplő magyar ötvösművek közül a legértékesebb darabok többsége a XVII. században készült. Ezek sorában különös figyelmet érdemel az a zománccal, rubinokkal és gyöngyökkel díszített, 1630—1640 körül keletkezett ékszer, amely egy sajátos tárgytípus, a násfák csoportjába tartozik. Az effajta ékszereket, melyek többnyire eljegyzések, esküvők alkalmából készültek, láncra felfűzve, s általában nyakba akasztva viselték. Alakos ábrázolásaik gyakran jelképes értelműek, mint a kiállított erdélyi násfa hangsúlyos motívuma, a fiókáit a saját vérével tápláló pelikánanya figurája is. Ez a régi hagyományra visszatekintő, a középkor szakrális művészetében gyökerező ábrázolási típus itt, e profán rendeltetésű ötvösművön a szeretet, az önfeláldozás képzetét idézi. E tárgyat a különböző díszítötechnikák (beágyazott és körzománc) fölényes biztonsággal történő alkalmazása jellemzi. Ugyanez mondható a szintén XVII. századi mentekötő párról is, ami az egykorú magyar ünnepi viselet fontos tartozéka volt. E művön a régi magyar ötvösség jellegzetes díszítőeleme, az úgynevezett erdélyi zománc, valamint ékköves és filigráhos dekoráció egyaránt megjelenik. A magyarországi barokk ötvösművészet két legkiemelkedőbb mesterének egy-egy alkotása is helyet kapott a kiállításon. A lőcsei születésű, Nagyszebenben működött Hann Sebestyén (1644—1713) hírnevét, művészi rangját főként tárgyainak domborított (trébelt) díszítése, e technika >magas színvonalú művelése alapozta meg. A kiállításon egy más módon megmunkált műve látható. Nagyméretű díszpoharának teljes felüíetét apró körökből álló, összefüggő mustra fedi; ez a beütő szerszám folyamatos kalapálásával kialakított, úgynevezett „cápázott” díszítmény a poncolás technikájának sajátos, a XVII. században különösen kedvelt változata. A megrendelő személyére az ötvösművön látható vésett címer utal; a pohár készítésére gróf Bethlen Miklós adott megbízást, 1693-ban. Az 1729 és 1782 között Lőcsén tevékenykedő Szilassy János minden bizonnyal korának egyik legtermékenyebb ötvösmestere volt. Műveire az úgynevezett „tűzben pik- turált képek”, azaz a festett zománctechnika nagy felkészültséget igénylő kezelése a legjellemzőbb. Ezt példázza az az 1777-ben készült aranyozott ezüstkehely is, amelynek talpát és felső részét szentek alakjait ábrázoló hat zománckép díszíti. A két vagy több sodort ezüstszálból kialakított filigránmű többnyire az ötvöstárgyak felületi díszeként tűnik fel, ez az eljárás azonban kisméretű dísztárgyak készítésére is alkalmas. E technika különleges, egyedülálló példája az a tekintélyes méretű Napóleon-figura, amelyet a jeles besztercebányai ötvös, Libay Sámuel (1782—1869) alkotott, közel hét évig tartó munka során, 1841 és 1847 között. E mű mintegy ötven év után került most ismét a látogatók elé. A kortárs mesterek jártasságát a hagyományos ötvöstechnikákban az a szitakötő alakú dísztárgy szemlélteti, amelyet az áttört, úgynevezett „a jour” zománc bravúros alkalmazása jellemez. E művet Péri József készítette 1978-ban. SZILAGYI ANDRAS 4 Udvari mulattató dudával, 1490 A művészi értékű tánc középkori gyökereit elsőként a magyarországi népszokások között kell keresnünk, hiszen a tánc és színház első közös nyomaira utaló dramatikus formák a népszokások sorában máig nyomon követhetők. Már az 1200-as évek elején ismerték például a pün- kösdölés szokását. Az egyházi műveltséget terjesztő misztériumjáték kettős karakterét, a „komoly szentek” s a „balga, esendő emberek” ábrázolásának eltérő módját jól őrzi a betlehemezés és a vidám farsangi színjátékok szokása. A szent- ivánnapi tűzgyújtás szertartásos játékában pedig talán még a tudatos művészi alakítás is szerepet kapott. A középkorban a tánc „hivatásos" terjesztői, akiket Anonymus már magyar joculátoroknak nevezett, táncaik során gyakran hősi elődeik tetteit jelenítették meg, vagy közvetlenül átélt eseményeket ábrázoltak — gyakorta humorosan. Az ének és a tánc legkorábbi előadóművészei ők, még akkor is, ha színpaduk csak a piactér, a harctér vagy a kora középkori királyi udvar. Megélhetésüket Anonymus idején még birtokadomány biztosította, az 1460-as szepesi zsinat azonban már Krisztus alamizsnájától és a szentáldozástól is eltiltotta őket, megvetéssel fordult el tőlük. A legrégibb magyar joculátorok átadták helyüket az egyre kifinomultabb külföldi, főleg olasz művészeknek, s mind távolabbra kerültek az udvartól. Igric néven a nép közé vegyülve, mutatványos kóklerkedéssel keresték kenyerüket, mígcsak nyomuk nem veszett a csavargó bohócok vegyes sokadalmában. A joculátorok szerepének változása az európai művészet, így a tánc történetében is végbement, csakhogy a miénkhez képest fordított módon. Míg például Itáliában a joculátorok és utódaik, a reneszánsz idején már humanista műveltségű maestro di ballók: táncmesterek egyre inkább megtalálták helyüket és feladatukat a gazdag reneszánsz udvarokban, a magyar joculátorok fokozatosan elszegényedtek, és elvesztették szerepüket a tánc, mint művészi kifejezésforma terjesztésében és művelésében. Hazánkban ez volt az a tánctörténeti pillanat, amikor mindaz megszakadt, ami Nyugat-Európá- ban folytatódott. így hazai néptánckincsünket a királyi vagy a fejedelmi udvar egyre kevésbé ápolta tovább. Az udvar s az udvari műveltség fogalma Európához hasonlóan nálunk is változott a reneszánsz századaiban. Az Árpád-ház kihaltával (1301), az Anjou-házzal új korszak kezdődött az ország politikai és szellemi életében. Nagy Lajos, majd Zsigmond és V. László udvarában a magyar művészek külföldi taníttatása, valamint a külföldiek hazánkba hívása egyre nagyobb jelentőségűvé vált. Kétségtelen azonban, hogy az új típusú, Itália felé nyitó magyar reneszánsz udvari kultúra Mátyás és Aragóniái Beatrix házasságának éveiben érte el fénykorát. A Mátyás udvarának belső életéről, diplomáciai tevékenységéről, szerteágazó európai, sőt ázsiai kapcsolatairól szóló leírások arra engednek következtetni, hogy Mátyás környezetében Európa bármely reneszánsz fejedelmi udvarával azonos fejlettségű volt a művészet és a műveltség. A király igényessége, kitűnő ízlése, nyelvismerete, olvasottsága, a kultúra és a filozófia iránti fogékonysága közismert. Gondolván a ferra- rai, velencei, nápolyi és más itáliai udvarokban javában virágzó táncos mulatságokra és ünnepségekre, joggal feltételezhetjük, hogy a királyi pár lakodalmának korabeli társasági táncain kívül, amelyekről a legtöbb adat maradt fenn, a megformált, „koreografált" tánc sem hiányzott a budai palotából. Mátyás házasságkötése előtt is jól ismerte s kedvelte a táncos ünnepségek, lakomák egyes fogásai között bemutatott közjátékok divatját s az életörömöt, humanista világ- szemléletet sugárzó allegorikus és
