Múzsák - Múzeumi Magazin 1985 (Budapest, 1985)
1985 / 4. szám
Péter-féle fordítás bemutatójára készített és Vörösmarty Mihály tanulmányának is beillő bírálatáig (1841), amelyet Egressy alakításáról írt, és amelyben megragadta az alkalmat, hogy kifejtse értelmezését Shakespeare drámahőséről, hat lélektani mozzanatból magyarázva a bonyolult jellemet. Őnála Hamlet „az önismerő, magasb szellemű ember” példája, aki „csak rendkívüli, szemmel látott események által" juthatott el erőszakos cselekményig, azaz Vörösmarty értelmezésében Hamlet a magyar liberalizmus békés fejlődést szorgalmazó reformvilágának eszményképe, tragédiája pedig e magatartás ütközése a személyiséget korlátozó külvilággal. Az 1830-as évek divatlapjainak felemás megnyilvánulásai hívták ki a korszak legjelentősebb kritikai tehetsége, Bajza József rosszallását és fellépését a színbírálat ügyében. A 32 éves kritikusnak ekkor már sikerrel megvívott tollcsaták voltak a háta mögött, amelyekben éles harcot folytatott az irodalom, a kultúra, a társadalmi élet polgári normáinak elfogadtatásáért. Ehhez saját folyóirattal is rendelkezett, az 1831-ben megindított Kritikai Lapokkal. Nem fogadta el a Honművész és a kassai Szemlélő egyoldalú ma- gasztalásait, de nem volt jobb véleménye a szerinte „okok nélkül ócsároló” Rajzolatok recenzióiról sem, melyekből a jobbító-nevelő szándékot hiányolta: „nem egyebek, mint puszta személyes tetszés és nemtetszés, elv és ok nélküli észrevételek, melyek a legnagyobb felületesség színét hordozzák magukon." Bajza az 1836-ban kiteljesedett vitát azzal tette maradandóvá, hogy a Kritikai Lapokban közreadta Dramaturgiai és logikai leczkék magyar színbírálók számára című tanulmányát, a magyar színészet és színikritika tágas és tanulságos állapotrajzát. Nézetrendszere több forrásra megy vissza: a XVIII, századi német színészesztétika kecsesség-követelményét, Goethe eszményítés-igényét egyesítette a francia romantikusok életteliségével, hogy belőlük létrehozza a magyar liberalizmus, az érdekegyesítés legapróbb színészi gesztusokig és hanglejtésig következetes, részletes színházfelfogását. Pontos esztétikai megfeleléssel annak a történelmi szerepnek, amelyet a magyar színpad mint politikai-közéleti szószék, erkölcsi iskola és szórakoztató intézmény a reformkorban betöltött. Amikor 1837. augusztus 22-én megnyílt a régen várt Pesti Magyar Színház a régi Kerepesi úton, első, bár csak egy évadot működő igazgatója Bajza József lett. Neki és elvbarátainak, Déryné, Szathmáry Károly metszete, 1834 Vörösmarty Mihálynak, Toldy Ferencnek ekkor már rendelkezésre állott az új folyóirat, az Athenaeum is, hogy elveiket a napi színházi alkotói tevékenységre alkalmazhassák. Ebbe ütközött bele vándorszínészi túlöltözködésével Déryné, rossz orgánumával és beszédtechnikájával Kom- lóssyné. Kiinduló példáinknál maradva: kinek volt igaza, a szigorú ítészeknek vagy a színésznőknek? A kérdésre ebben a formában teljes érvényű válasz nem adható, mint ahogyan a ma színházáról sem alkothat a jövő színháztörténésze átfogó képet pusztán a kritikák alapján. A színibírálat ugyanis mint műfaj és mint művészettudományi forrás sajátos helyzetben van. Egyfelől eszköze a régi teátrumok életét, tevékenységét vizsgáló tudományos folyamatnak, másfelől önmaga is — lévén szubjektív forrás — állandó ellenőrzésre szorul. Hiszen a bírált könyvet évszázadok múlva is elolvashatjuk, a képzőművészeti alkotást felkereshetjük a múzeumban, vagy kézbe vehetjük reprodukcióját, hogy szembesítsük a recenziót és tárgyát. A színházi előadás azonban csak időlegesen tárgyiasuló műalkotás, megszűnik létezni a függöny legördültekor, és a másnap megismételt produkció közönségében meg számos más elemében különbözhet az előzőtől. S valljuk meg: többek között éppen ez az, amit a színház varázsának szoktunk nevezni. KERÉNYI FERENC 21
