Múzsák - Múzeumi Magazin 1984 (Budapest, 1984)
1984 / 4. szám
Általában két ruhát hordtak egymás felett, a felsőt legtöbbször kecsesen felemelték, hogy az alsó szépsége is érvényesüljön. Az egyik jellegzetes típusnál a felsőruhát a mell alatt széles öv fogja össze. Az aranyszövettel vagy prémmel szegélyezett V alakú kivágásban jól látszik az alsóruha. A szűk ujjak végére elütő anyagú tölcséres kézelő kerül. A ruha lazán simul a csípőre, lefelé erősen bővül és festői redőkben omlik a földre, elől kereken szétterülve, hátul pedig óriási uszállyal, melynek hosszúságát szintén ruharendeletek rögzítik. A francia udvar híres szépasszonya, Agnes Soréi rendkívül büszke volt arra, hogy hosszabb uszályt cipelhet, mint a vérbeli hercegnők. Itáliában 1470 körül a gazdag polgári városok hölgyei fellázadtak a burgundi divat túlzásai ellen. Az elvont, éteri lény helyett a harmonikus emberi szépségideáit keresték. Hajukat könnyű fátyollal fedték le, vagy ékszert, gyöngyöket fűztek bele. A ruhát a mell alatt elvágták, a szoknya kerek redői elöl a földig értek. A burgundi háromszögletű kivágás átalakult elöl végig nyitott, fűzött formára, amelyből kikandikált a finom fehér lenvászonból készült ing, akárcsak az ujjakon vágott hasítékok résein. „Fiam, az ingedre gondosan vigyázz, hogy mindig rövidebb legyen a ruhádnál, s gondosan takard el, mert egy udvari ember nem díszíti magát lennel és kenderrel!” — intette 1250-ben egy apa a fiát a Királytükör című műben. Nagyot változott a világ. Igaz, eredetileg a durva kenderből és lenből készült fehérítetlen vászon a szegények egyedüli öltözéke volt, s csak az udvari ember előjoga volt a drága selyem vagy bársony öltözék. Így nem csoda, hogy az előkelők ódzkodtak a szegényes vászontól. De a XV. század második felében a lenből vékony, selymes tapintású, hófehér vásznat tudtak készíteni, s a belőle készült ingeket gyakran díszítették arany-, ezüst- vagy selyemhímzéssel, drágakövekkel. Lukrezia Borgia kelengyéjében például kétszáz ilyen ing volt, köztük nem ritka a száz aranydukát értékű. A dúsan hímzett ingeket mosni nem merték, ezért mosható alsó ingeket is hordtak, melyek fehérítetlen durva vászonból készültek. Nagyon fontos volt az ing az 1505 körül kezdődő német reneszánsz divatban is, amely az északon még mindig uralkodó burgundiból alakult át, feldolgozva az olasz formákat is. A hajat gyöngyös hajhálók, áttetsző kendővagy sisakszerű főkötők, tollas sapkák, barettek díszítették. A kissé magasabb derék itt is elvágott, s két keskeny elejerészből áll, amelyet legtöbbször fűzéssel szorítottak össze, közöttük jól érvényesült az egyenes kivágású, széles hímzéssel vagy aranyszövettel szegett fehér ing. Aranyszövettel szegélyezett a két keskeny elejerész is. Az ujjak szűkek, végükön tölcséres kézelő aranyszövetből, de egyre gyakrabban és sűrűbben hasítékokkal díszítettek, amelyekből kibuggyant az ing bő ujja. A szoknya csípőnél kerek redőkben bőMária királyné Inge vült, amelyek combnál fellazultak. 1525 után azonban a derék már a helyére került, s végleg eltűnt az S vonalú tartás. Mária királyné ruháján mindhárom divatból felfedezhetünk valamit. A tölcséres kézelő és az S vonalú tartás a burgundira emlékeztet. Olasz reneszánszos az ing formája és hímzése, és az elől nyitott derék. Legközelebb mégis a német reneszánsz divat 1510—1525 közötti formáihoz áll. Ez az időpont megfelel a készítés idejének is, hiszen az esküvő 1522 januárjában zajlott le Budán, minden bizonnyal a szokásos fényes külsőségek közepette. Az esküvő több mint 460 éve volt, s az a ruha, amelyet Mária akkor viselt, a négy évi restaurálási munka folyamán újjáéledt. F. DÓZSA KATALIN 5
