Múzsák - Múzeumi Magazin 1984 (Budapest, 1984)
1984 / 4. szám
A XVI. századi divat szép példája az a zöld selyemruha és a hozzá tartozó ing, mely a Magyar Nemzeti Múzeum kiállításán látható. Habsburg Mária viselte a szerencsétlen sorsú II. Lajos királlyal kötött esküvőjén, akinek aranyszövetű menyegzői köpenye és inge szintén a múzeum tulajdona. A két páratlan muzeális értékű öltözéket a Mária-Zelli kegyhely kincstárában őrizték. Az elmúlt századokban ugyanis a drága anyagokból készült pompás viseletek óriási értéket jelentettek, s az ékszerekhez, arany- és ezüstholmikhoz hasonlóan tartották számon őket a vagyonleltárakban, végrendeletekben vagy a leányok hozományának felsorolásánál. Néha egy-egy értékes darab több nemzedék leltárában is szerepelt. Általános szokás volt az is, hogy az uralkodók különösen pompás esküvői ruhájukat egy számukra kedves templomnak adományozták, hogy azokból egyházi öltözéket készítsenek. Mária királyné és II. Lajos ruhája szerencsére elkerülte az átalakítást. Talán nem találták alkalmasnak őket miseruha céljára, de valószínűleg inkább azért, mert II. Lajos és neje a közössé váló osztrák—magyar történelem olyan jelentős alakjai voltak, hogy öltözetüket nagy tiszteletben tartották. A női ruha zöld selyemdamasztból készült. Gazdag rozettás, ananászos, gránátalmás mintázata jellemző a XV. század végén készített olasz selyemszövetekre. Kissé magasabb dereka a szoknyától külön szabott. Mély, trapéz alakú kivágású nyitott elejében dominál a finom fehér lenvászonból készült, dúsan ráncolt, ezüsttel hímzett ing. A két keskeny elejerészt és az ívelt vonalú hátat virágmintájú aranyszövet keretezi. A szűk bevarrott ujjak végén is aranyszövetből készült tölcsér alakú kézelő van. A koraiakban szabott szoknya csípőnél kerek redőkkel bővül, amelyek a combnál lággyá válnak, s körben a földre omlanak, hátul kis uszállyal. A magas derék és a szoknya szabása enyhe S vonalú tartást biztosíthatott viselőjének. A XV—XVI. században a divat sokkal lassabban változott, mint napjainkban. A kézzel szőtt selymek, brokátok, bársonyok nagyon drágák voltak, még a leggazdagabbak sem tudták gyakran cserélgetni ruháikat. De lassabban is terjedt a legújabb módi, divatlap nem volt, a kereskedők, kóbor lovagok, zsoldoskatonák hozták-vitték az új formákat, meg a festők, ha képeiket idegen országokba küldték, például a lánykérés megkönnyítésére. VIII. Henrik is így választott magának egy ízben arát, de a festő, Hans Holbein úgy megszépítette a jövendőbeli angol királynét, hogy Henrik keservesen csalódott, amikor meglátta a valóságban. A XV. század folyamán a divat „vezető nagyhatalma” Burgundia volt. Ez a mai Francia- ország, Belgium és Hollandia egy-egy részét magába foglaló hercegség majd száz éven át olyan viselkedési, társasági, udvari formákat és nem utolsósorban olyan elegáns öltözködést hozott létre, amelyet Európa többi része követni igyekezett. Ugyanis az eddig megszokott közvetlen, közönséges s gyakran durva érintkezési módokat, amelyek még a hercegi és királyi udvarokra is jellemzők voltak, szabályozzák, és a lovagi kultúra fennkölt eszményeihez akarják méltóvá tenni. A női divat az érett gótika nőideáljának felel meg. A nő minél átszellemültebbnek, vékonyabbnak, nyúlánkabbnak kíván látszani, elvész a ruhák re- dői között, ugyanakkor büszke anyaságára és szinte hirdeti az arra való alkalmasságát, amit az S vonalú tartással emel ki, hátrafeszítve derekát és kinyomva hasát. Fejét óriási főkötőkkel hosszabbítja meg, közülük az egyik legismertebb a cukorsüveg alakú hennin. Méreteit rendelet szabályozta, a polgárasszonyoknak 50—60 cm-rel kellett beérniük, a főúri hölgyeké az egy métert is elérhette. Állítólag a Vincennes-i kastélyt azért kellett átépíteni, mert a királyné és udvarhölgyei nem fértek be az ajtókon. Mária királyné ruhája a restaurálás előtt
