Múzsák - Múzeumi Magazin 1984 (Budapest, 1984)
1984 / 1. szám
Spanyol típusú epolettes váll elő- és hátoldala a Miskolc-avasi templomból, XVII. sz. Magyaros típusú vállfűzó hátoldala, Nagylózs, XVII. sz. A XVII. század közepéig Európa-szerte uralkodó volt a spanyol típusú viselet, amely a XVI. század közepétől Magyarországon is elterjedt. Szerencsére azonban szélsőséges túlzásai, mint például a malomkerékgallér, nem nyerték el a magyar leányok és asszonyok tetszését. A spanyol jellegű női viselet az úgynevezett epolettes váll- ból és a hozzávarrott szoknyából állt. A váll vagy vállfűző a női ruhának a csípőtől felfelé elhelyezkedő része volt, amely a vállat, mellet és a derekat fedte. Az epolettes váll elöl díszes ezüstvagy aranykapcsokkal záródott, többnyire állógalléros volt, és derékon alul mélyen lenyúló csúcsban futott össze. Az ehhez tartozó szoknya általában hosszabb-rövidebb uszályban végződött — ezt nevezik forrásaink, „hosszú farkú” szoknyának. Ékbe szabott kelmedarabokból készült, és kúp alakra emlékeztetett. A ruha felső részét és szoknyáját ugyanabból az anyagból, többnyire brokátból, bársonyból, damasztból varrták, s általában díszítésük is egyforma volt: paszomány- sávok, illetve csipke. Sok ilyen típusú viseletét láthatunk a korabeli ábrázolásokon, de a XVI— XVII. századi régészeti leletanyagból is sokat ismerünk, például a Miskolc-avasi templomból, Nagylózsról, Gyulafehérvárról és Sárospatakról. A XVI. század végén és a XVII. század elején a spanyol és a reneszánsz viseletek elemeiből alakult ki a sajátosan magyar női viselet. A kétféle viselettípus a XVII. század közepéig egymás mellett élt. Kitűnő bizonyítékai ennek a Nagylózson, Miskolcon, Sárospatakon egyidejű sírokban talált magyar és spanyol jellegű női ruhadarabok. A század végére azonban már egyeduralkodóvá vált a hazai típus. A magyaros női viselet főbb ruhadarabjai a vállfűző, a szoknya, az ingváll, a kötény vagy előkötő, valamint a mente és a köpeny voltak. Télen kisbundát és hosszú palástot is viseltek. A váll a XVI. században még a szoknyával azonos anyagból készült, ujjatlan, kezdetben zárt, később egyre mélyebben kivágott volt. Derékvonala egyenes, melyet körben hozzávarrtak a szoknyához. Elöl fűzéssel, esetleg kapcsokkal záródott. A fűzőszalagot a váll elejéhez varrott horgokba vagy karikákba akasztották. A XVII. századtól gyakran halcsonttal merevítették a váll- fűzőt, melynek díszítése, a csipkerátét vagy hímzés a szoknyáéhoz hasonló vagy ahhoz illő volt. A XVII. század elején már eltérő anyagból is készültek szoknyák és vállfűzők, de még mindig összevarrták őket. 1635-ben említik először önálló ruhadarabként a vállfúzöt Palugyay Zsófia hozományjegyzékében. A szoknyákat párhuzamos szélű, egyenes szövetlapokból állították össze. Derékban dúsan ráncolták, s ennek következtében lettek harang alakúak. Általában csak az alsó szélüket díszítették, egy, két vagy többsoros paszománnyal, később csipkével vagy hímzéssel. Az egykorú hozományjegyzékek, hagyatéki leltárak igen sok szoknyáról és vállfűzőröl tesznek említést. Az előkelőbbek ruhája többnyire selyemből vagy selyemdamaszt- ból, bársonybrokátból vagy bársonyból készült. A piros és a kék szín minden árnyalatát kedvelték. Például Esterházy Anna hozományában, 1644-ben a következők voltak: „Egy szederjes bársony szoknya, magyar vállal"; lllyésházi Katalinéban, 1660-ban: „Kék virágos atlasz, arany csipkés váll, rajta 15 pár paraszt karika kapocs”; s végül lllyés- házy Ilonáéban, 1661-ben: „Veres karmazsin színű bársony, török arannyal varrott gyöngyös 27
