Múzsák - Múzeumi Magazin 1984 (Budapest, 1984)
1984 / 4. szám
szerepe van az egyszerű húros hangszerek pengetésével előállított monoton, zümmögő hangnak: az ember felett álló szellemi világgal segíti a kontaktusteremtést. Az írásbeliség kialakulásával már sok tekintetben kész, kiforrott húros hangszerekről kapunk híradásokat. Ezekről tanúskodnak a legkülönbözőbb kultúrákból származó ábrázolások is. Főként a hárfa, a citera, a líra, a lant azok a húros hangszerek, amelyek a legelsők között megjelentek és számos formában, változatban egyaránt ismertek és népszerűek voltak Távol-Keleten, Kis- ázsiában és Egyiptomban. A Dávid királlyal kapcsolatos legendák között hallat magáról először az eolhárfa. Hosszú időn át azután nyoma vész, és csak az európai középkor boszorkánypereiben bukkan fel itt-ott. A XVI. században Porta, olasz természetbúvár adja az első viszonylag részletes leírását, aki élete jelentős részében a hangok eredetével, leírásával és jellemzésével foglalkozott. Porta leírása alapján az eolhárfát úgy képzeljük el, mint egy kisebb szekrényt, amelynek nincs hátlapja, s ajtaja nyitva áll. A szekrényben függőlegesen kifeszített húrok sorakoznak egymás mellett. Ezek azonos hosszúságúak, de vastagságuk és megfeszítettségük mértéke eltérő, így megszólalásuk esetén más-más hangot adnak. Ami pedig megszólaltatásukat illeti: a szekrényt a szélirányra merőlegesen állítják. Az áramló levegő rezgésbe hozza a húrokat, s ebben segít az áramlás során a húrokról leszakadó légörvények sora is. Az eolhárfa működési mechanizmusa azonos a szeles-viharos időben süvöltő, zúgó, zümmögő távíró, telefon vagy elektromos légvezetékekévé!. Talán azért üldözték ezt a hangszert a középkor folyamán, mert úgymond emberi kéz érintése nélkül szólalt meg. Porta leírása alapján azután a XVII. században már új változatok is születtek, s végül a romantika korára az egyik legtöbbet emlegetett, legsejtelmesebb hangszerré vált. Nyitott kérdés a húrok anyagának alakulása is a fejlődéstörténet során. A rugalmas fémhúrok csak rövid múltra tekintenek vissza. A régi időkben állati bélből készült a húr. Az ütögetéssel vagy pengetéssel való megszólaltatás a IX. századig tartott, ekkor terjedt el az arab világból a vonó használata, és indult meg a húros hangszercsalád szétválása vonósokra, ütött húrosokra, pengetős hangszerekre stb. A vonó elterjedésével új hangszer-elnevezések is feltűntek, amelyek a régi hangszer nevéből alakultak oly módon, hogy eléje tették a „vonós" jelzőt. Dávid királyhoz mint zene- és hangszertörténeti kútfőhöz nyúlik vissza a rótta története is. Európai gyökerei a kelta és germán népeknél kereshetők ennek a többhúros, a maga korában közkedvelt hangszernek. A kora középkorban számos vándorló hősi énekmondó ezzel a hangszerrel kísérte történeteit. De egy régi ír hősköltemény azt tanúsítja, hogy három, három és félezer évvel ezelőtt már ugyanilyen szerepkört látott el. A középkor vége felé eltűnik az európai kontinensről és visszavonul az őshazába, Írországba, ahol egészen századunk elejéig közkedvelt népi hangszer. Viola d'amore, 1730 Viola da braccio, 1686 Mandora és mandolin Jelentős alaki változáson ment át a líra. mire a görögöktől a középkori Európába érkezett, és elterjedt vonós változata is. Jó ideig még líra néven él, de hamarosan egyre több névvel illetik, ezek között a gigue (sonka) talán a legrégibb (az alakra utal az elnevezés). Elterjedt még a fidula, fidel, viola név is. Nem csak azért szaporodtak az elnevezések, mert más-más vidéken honosodott meg a hangszer, hanem azért is, mert az alak, a húrok száma, azok felfeszítési módja, a megszólaltatás módja mind-mind változott időben és hely szerint is. Ez azt jelezte, hogy a hangszer népszerűsége is nőtt. Ismert játékformává vált az öthúros líránál, hogy egy húron pengetett, négyen pedig vonóval játszott a zenész. Az egyre fokozódó zűrzavarban az első rendteremtő lépés az volt, hogy a vonós lírát megkülönböztetésként elnevezték lira da braccio-nak azaz „kar-lírának". A kar-líra végülis a hegedűk családjának őseként tisztelhető, bár nem egyedüli őseként, hiszen a hegedűcsalád létrejöttében többszáz középkori és reneszánsz vonós hangszer közreműködött. Egyébként a hegedűcsalád első tagjaként nem a hegedű, hanem a mai brácsa őse alakult ki. Ugyancsak családdá rendeződött a vonósok egy népes csoportja, amelyet a reneszánsz viola da gamba, azaz lábhegedű elnevezéssel illetett. Az elnevezés arra utal, hogy az ülő játékos legtöbbször két párhuzamos lábszára közé helyezte a hangszert, s így játszott rajta. De ismert mód volt az is, hogy a térdén keresztbe fektetett hangszert szólaltatta meg a vonóval. A gambák családja a XVI—XVII. századra páratlan népszerűségre tett szert, de nem sokkal később hanyatlani kezd, és hamarosan majd mindenütt átadja helyét a viharos gyorsasággal terjedő hegedúcsa- ládnak. A hegedűk családja a X'VII—XVIII, században éli fénykorát. Ebben az időben Itália a hegedűkészítés európai központja. Az első nagy hírnévre szert tett mesterek Bresciában éltek, de nem sokkal később Cremona vált nevezetessé, s a hegedűkészítés fővárosának nevezték. Andrea Amati XV. századi tevékenysége jelzi a hegedű fénykorának kezdetét. Unokája, Niccolo Amatl formálta olyanná ezt a nemes hangszert, amilyennek mi is ismerjük. Niccolo Amati műhelyében tanítványként dolgozott Antonio Stradivari és Andrea Guarneri. Andrea Amati 1510-ben született és 28-29 éves volt, amikor Cremonában letelepedve műhelyt alapított. Azt a műhelyt, amely kétszáz éven át az európai hegedűkészítés fel- leglegvára, és ahol a világon legnagyobb hírnévre szert tett két mester is felnövekedett: Stradivari és Guarneri. Andrea Amati 50 éves volt már, amikor munkáinak híre bejárta egész Európát, ami egyrészt teljesíthetetlen számú megrendelést jelentett műhelyének, másrészt az epigonok hadát szülte Angliában, német és francia földön. Az Amati-műhely- be felvett tanulók fő feladata volt a pontos he- gedújáték. Ezek után kerülhetett sor azon ismeretek elsajátítására, amelyek szükséges feltételei voltak a mesterhegedű készítésének. De az akusztika, a geometria, az anyagismeret és számos 29
