Múzsák - Múzeumi Magazin 1983 (Budapest, 1983)
1983 / 3. szám
' gyeit hercege. A cím adományozója természetesen Habsburg: II. Ferdi- nánd. Mint ahogy ő tette kegyeltjét tábornaggyá és fővezérré is. A politikai intrikáktól függően Wallenstein fővezéri pozíciójának stabilitása a korabeli bölcs hasonlatával: akár a „hőmérő higanya”. A császár hol menesztette, hol újra kinevezte, ha úgy adódott, megint elbocsátotta. 1625. július 25. A negyvenkét esztendős Wallenstein fővezér felajánlotta az uralkodónak: rangelső parancsnokként ötvenezer embert prezentál fegyveresen, saját költségén. Wallenstein friss ötvenezre — formálisan a katolikus Liga, valójában a császár csapatai — győzött. Megverték az evangéliumi Unió: a dán király és a német protestáns fejedelmek seregét. A császár elrendelhette: a protestánsok kötelesek az 1552-től eltulajdonított katolikus javakat visszaszolgáltatni. Még flottát is szervezett a keleti vizeken Wallenstein, az „óceáni és Balti-tenger generálisa”. A fordulat 1630. augusztus 13., a császár leváltotta. Wallenstein 1628-tól Mecklenburg hercege is, menesztése idején mintaállamában, Friedlandban „császár”. Udvartartása császáribb a császárénál. Majd 1632. április 23-án Habsburg Ferdinánd visszahívta, ismét fővezérré tette. Ekkor ígéretet kapott, hogy ő a birodalmi hadsereg egyedüli fővezére, a meghódítandó tartományokban felségjogokat gyakorolhat, egyebek mellett kegyelmezhet, elkobozhat és békét köthet. Sürgősen kellett Wallenstein, a kalandor, a pénzhajhász, hiszen az európai protestantizmus megmentésére biztatott svéd király, II. Gusztáv Adolf seregeivel már elfoglalta Münchent. A lützeni csatatéren holtan maradt 11. Gusztáv Adolf. Bal mellét kard szúrta át, hátgerincét közvetlen közelről kilőtt puskagolyó érte. Leesett a nyeregből. Lova elvágtatott. A népszerű uralkodó halálát mindkét tábor részvéte kísérte. A hír hallatára Habsburg Ferdinánd sírt, VIII. Orbán pápa pedig misét mondatott a protestáns „hókirály” (hívei így becézték) lelki üdvéért. Lützen- nél egyébként az ellenfél, Wallenstein sem győzött. Elvonult. A bonyodalmas háborút folytatták. Az események fontos dátuma: 1634. január 12. Pilsenben most Wallenstein mondott le a fővezéri rangról. Személyéhez 49 főtisztje, majd mindenki ragaszkodott. Nem úgy a császár. 1634. január 24-én megfosztották a fővezéri tisztségtől. Február 18-án hazaárulónak nyilvánították. Birtokait, vagyonát elkobozták. Ugyanakkor az uralkodó a spanyol követtel üzent a „bármi tettre kész” Ald- ringen és Piccolomini tábornokoknak: Wallensteint „élve vagy holtan” kerítsék kézre. Wallenstein kétezer emberével Pilsenből az Obre folyó teraszos jobb partján 448 méter magasban emelt Chebbe, a történelmi Égerbe utazott. A tábornagyot köszvény kínozta. Kézikocsin vitték. Csapatával február 25-én este érkezett a városba. A gyilkosságra DeWallenstein meggyilkolása Gusztáv Adolf svéd király veroux kapitány vállalkozott. Ö és hat zsoldos társa behatoltak a pihenésre készülődő Wallenstein hálószobájába, aki az ablakhoz rohant, hogy az őrségért kiáltson. Késő volt. „Áruló fickó... meg kell halnod!” — mondotta Deveroux. A kapitány dárdájával keresztülszúrta áldozatát. Wallenstein holtan zuhant a padlóra. A halál a Habsburgok „hálája”. Wallenstein „kiérdemelte”: nyolc évig vezetett hadjáratokat a császár védelmében; kétszer szervezett új seregeket; s valóban kemény ellenfele volt II. Gusztáv Adolf svéd királynak. Tetemét először a chebi kastély parkjában, majd Zicinben, később Königgrätzben hántolták el. Chebben ma is látható az épület: a régi városháza, s az első emeleti szoba, ahol a bérgyilkosság történt. „Ha már egyszer meg kell halnia, / Miért ne kapjuk érte mi a bért? — írja Schiller már említett drámájában. A merénylőket a császár megjutalmazta. A tettesek honorálására jellemző példa: Octavio Piccolomini százezer tallért s Csehországban birtokot kapott. A históriai harc Wallenstein halálával nem fejeződött be. Még tizennégy esztendeig tartott. Végét 1648. október 24-én a vesztfáliai béke deklarálta. A már 1645-ben összehívott kongresszus delegátusai két városban: Osnabrückben és Münsterben tárgyaltak. Mindkét helység Vesztfáliában van. A két helyszínű tanácskozás oka: Osnabrückben megjelent a pápai nuncius, akivel a protestánsok nem voltak hajlandók tárgyalni. Az eredmény: az érdekelt felektől aláírt szerződések szerint a svédeké lett Nyugat-Pomeránia, Rügen és Wollin szigete, Stettin városa; a franciáké Felső- és Alsó- Elzász. Hollandiát, Svájcot önálló államnak ismerték el. Külön cikkely biztosította Erdély szuverenitását. (Bethlen Gábor fegyveres csapataival a harmincéves háború csatáiban három alkalommal is harcolt. Országát, népét Európában protestáns „politikai tényezővé” tette.) A békeokmányok rögzítették a németek lakta vidékek további széttagoltságát. Az egyes fejedelmeknek — Engelst idézve — „a császár elleni lázadás jogát, a belháborúk és hazaárulás jogát”. Ami a vallás- szabadságot illeti, Vestfallen szellemében a „katolikusok, luteránusok, kálvinisták egyenlő jogokat élveznek”. A harmincéves háború mérlege: a harcokban nyolcmillió ember vesztette életét. Városok százai, falvak ezrei, otthonok milliói pusztultak el. Münsterben és Osnabrückben a békekötést kötvető vasárnap a különböző felekezetek templomaiban hálaadó istentiszteleteket tartottak. A münsteri tanács titkára ünnepi öltözékben, heroldok kíséretében végiglovagolt a város főutcáján. Szóval is hirdette, kihirdette a békét. LÁSZLÓ MIKLÓS
