Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)
1982 / 2. szám
1770-ben Fürstenberger elekromos gyújtót szerkesztett. A tachypyronnak elnevezett készülékben hidrogén fejlődött, amelyet elektroforból kipattant szikra gyújtott meg. Amikor felfedezték, hogy a platinából készült szivacsra ömlő hidrogén meggyullad, újabb tüzszerszám született. A Döbereiner égő hamar el is terjedt Európában. Hatalmas asztali öngyújtónak is nevezhetnénk. Üvegharang alatt cink helyezkedett el. A készülék tetején levő szelep megcsavarásakor az üvegharang alá kénsav ömlött. A sav és a cink hidrogéngázt fejlesztett, ami egy kis fúvókán át a platinaszivacsra áramlott és meggyulladt. A szelep elzárásakor a fejlődő gáz kiszorította a harangból a kénsavat, s ekkor a gázfejlődés megszűnt. Ügyes fegyverkovácsok a kézi lőfegyverek elsütő szerkezetének felhasználásával zsebben hordható tűzszerszámokat is készítettek. Egy francia fegyver- műves, a korabeli leírás szerint egy pisztoly keréklakat alkatrészeiből kis méretű gyújtót szerkesztett, és azt egy zsebóra tokjába építette be. A készülék olyan jól sikerült, hogy még szabadban is lehetett vele tüzet szítani. 1805-ben a francia „Journal de l'Empire" napilap egyik kis tudósítása a gyújtók történetének nagy állomásáról ad hírt: „Egy fiatal kémikus új gyújtót fedezett fel, amelyet .briquet oxigéne'-nek nevezett el . .. Ez a gyújtó nagy szolgálatot tesz az utazóknak, a tengerészeknek és azoknak a személyeknek, akik irodában dolgoznak. Ára 2 Fr.” Az új gyújtó, a mai gyufa őse: a mártógyufa. A két frankért vásárolható keményfa doboz két rekeszből állt. Az egyikben kis üvegdugóval lezárható, kénsavval töltött üveg volt, a másikban a mai gyufára emlékeztető fapálcikák. Ha a gyufa fejét a kénsavba mártották, lángra lobbant. Az újdonság hamar népszerű lett, a gyufagyárak egyre-másra szabadalmaztatták féltve őrzött gyufafej-keveré- keiket. 1822-ben magyar név is feltűnik a tűzgyújtás történetében, Römer Istváné, aki Bécsben alapít gyárat. A tehetséges gyógyszerész és üzletember már a gyár alapításakor ügyes újítással tette használhatóbbá a kénsav miatt elég veszélyes mártógyufát. A savat tartalmazó üveget azbeszttől töltötte meg, így a veszélyesen maró folyadék nem ömölhetett ki, a gyufára csak annyi sav tapadt, amennyi a gyújtáshoz kellett, és nem fröccsent szét. A mártógyufának köszönhetően, 1824-ben Domenico Cerietti olasz órásmester megszerkesztette a mai öngyújtó ősét. A készülék egyszerű kénsavtartó üvegből állt, amelynek fedele ujjnyomásra nyílt, miközben egy automatikusan adagolt gyufa a kénsavba merült és meggyulladt. A mártógyufa egyrészt biztonságosabban, egyszerűbben gyújtott, mint a kovás tüzszerszám, másrészt sokkal veszélyesebb volt. Robbanva gyulladt, pernyét szórt, füstölt, és az esetleg szétfreccsenő kénsav tönkretette a ruhát, megsebesítette a bőrt. Samuel Jones Londonban olyan gyufát szabadalmaztatott 1828-ban, amelynél nem volt szükség kénsavtartóra. Fa helyett kürtöszerűen csavart papírt használt, amelynek végeit lezárta. A gyulladófejben, kis üvegcsőben, kénsav volt. A csövecskét fogóval kellett eltörni, s ekkor a papír- gyufa meggyulladt. 1827-ben sikerült kiküszöbölni a savat, amikor a whiskyjéröl világhíressé vált Johnnie Walker olyan gyufafejet készített, amely durva felülethez dörzsölve gyulladt meg. Az új „Frichtion matche" dobozán homokból vagy üvegporból készült dörzs- felület volt, ha ezen végighúzták a gyufafejet, a gyufa nagy durranással meggyulladt. A dörzs- gyufa sem volt tökéletes, csak száraz állapotban gyújtott, és az erős dörzsölés hatására a papírról lepergett a homok, néha a gyufafej törött le. Nem is gyártották sokáig, hiszen a már 1779 óta készülődő vetélytárs, a foszforos gyufa gyártása 1830-ban lehetségessé vált. A foszfor felhasználásának gondolata ugyan már korábban felmerült, de az akkor felfedezett alapanyag, a fehér foszfor előállítása bonyolult és költséges volt. 1779-ben Luis Peyla olasz fizikus felfedezte, hogy a foszfor és a kén robbanással egyesül. Gyújtót is készített ezen az elven. „Gyufái” tíz centiméter hosszú üvegcsövek voltak, amelyekbe viaszban áztatott pamutbelet dugott. A kanóc vége foszfor, kén és olaj keverékébe lógott. A cső két végét leforrasztották. A meggyújtás előtt a csövecskét kézben megmelegítették és a megjelölt helyen kettétörték. Amikor a belet a végénél fogva kirántották a csőből, az a levegőn magától meggyulladt. A gyújtószerszámot sok helyen „turini-gyertyának” nevezték, s bár drága volt, széles körben elterjedt. Népszerűségére jellemző, hogy Párizs és London utcáin még a XIX. század húszas éveiben is árulták. Sok város azonban betiltotta a használatát, mert robbanással gyulladt, miközben égő foszforszemcsék repültek szét, így sok tűzvész okozója lett. Bécsben Römer foszforgyárat is alapított 1830- ban, és foszforos gyufáit jó hangzású, franciás néven „St Römer” felirattal hozta forgalomba. Ugyanezen gyufákat Magyarországra nemzeti színű csomagolásban szállította. Ezekben az években Römer feltalálta az első gázöngyújtót. 1834 novemberében olyan kis készüléket szabadalmaztatott, amely fémtartályba sajtolt hidrogéngázt tartartalmazott, és gyújtáskor a gáz platinaszivacson lobbant fel. A foszforos gyufa tökéletesítésében játszott szerepet Irinyi János is. Az általa kikísérletezett gyufa- fejkeverék előnye az volt, hogy robbanás nélkül gyulladt meg. Römer hamarosan értesült az újításról és 60 Ft-ért megvette Irinyitől a gyártás jogát. A közhiedelemmel ellentétben e gyufa feltalálása Irinyi életének nem volt alapvető meghatározója. Römer a fiatal, 19 éves politechnikumi hallgatónak tisztességgel megfizette a gyártás jogát. Irinyi így emlékezett vissza az eseményre: „... Römer vár, kinek sok pénze van. Meg akarja venni találmányomat, ha semmit sem ér is, csakhogy másvalaki e cím alatt gyújtót ne készíthessen. Kérhetek tőle akármit. Én azt mondtam, adjon 3 garast, mert nekem ennyibe került a foszfor..." A foszforos és az Irinyi-féle gyufa legfőbb hibája a mérgező alapanyag volt. Nemcsak a gyufagyári munkások egészségét veszélyeztette, de a gyufafőzet az életúntak közkedvelt itala is lett. Az 1800-as évek közepén a kevésbé veszélyes vörös foszfort kezdték alkalmazni. Ez a fajta gyufa már majdnem tökéletes megoldás volt, és 1860- ban a svéd Gustav Paschnak már csak egy apró lépést kellett tennie, hogy megalkossa az úgynevezett biztonsági vagy svéd gyufát, melynél a doboz oldalára igen vékony rétegben került a nagyon kevés vörösfoszfort tartalmazó gyújtóelegy. Ám még e kevés foszfor is aggasztotta a Belga Királyi Ipari és Munkaügyi Minisztériumot, és 1898. május 3-án pályázatot irt ki olyan gyújtó megalkotására, amely foszfort nem tartalmaz és minden felületen meggyullad. Amennyiben a kiírást visz- sza nem vonták, az 50 000 frankos díj még ma is megpályázható, hiszen tulajdonképpen napjainkban is Gustav Pasch svéd gyufájával gyújtunk tüzet. L. RIEDEL LORANT Döbereiner-féle gyújtó 41
