Múzsák - Múzeumi Magazin 1980 (Budapest, 1980)
1980 / 4. szám
Az eróziós erők a világ számos helyén a fém- erekig koptatták, pusztították a sziklákat, s a re- pesztő, őrlő, daraboló szél, víz és fagy felaprózta a sziklák szorításából kikerülő aranyteléreket. A víz szállította a nagyobb aranyrögöket és a finomabb aranyszemcséket másodlagos lelőhelyükre. Ezek a világ aranytermelése szempontból legalább olyan fontosak, mint az aranybányák. A termelés ugyan nem olyan koncentrált, mint a bányákban, de mert a másodlagos lelőhelyek sokszor több tíz vagy száz kilométer hosszan húzódtak egy-egy folyó partján, a kinyert mennyiség összemérhető a bányák termelésével. A másodlagos lelőhely nem okvetlenül az igen szaporátlan aranymosást jelenti. A Yukonba ömlő sebes patakok egy-egy csendesebb fordulójánál kilós aranyrögök is kerültek a szerencse kegyeltjeinek birtokába. De eltekintve egy-egy gyorsan kimerülő másodlagos lelőhelytől, mint amilyen a mesés Alaszka is volt, a víz által elhordott fémet az aranymosás fárasztó műveletsorával kell összegyűjteni. Az aranymosás az egyik legősibb mesterség. Egyiptomi ábrázolásokon fedezhetjük fel első nyomait és az eszközök, szerszámok néhány ezer év alatt alig változtak. A művelet lényege, hogy az aranyszemcséket tartalmazó homokos fövenyt ferde kő- vagy falapon csurgatják végig, így a homok és a jóval nagyobb sűrűségű aranyszemcsék elkülönölnek. Az elkülönülés több ötlettel tehető hatékonyabbá. A mosópad bevonása állati bőrrel vagy szőrmével, egyike ezen ötleteknek. A Kaukázus vidékén például szőrös birkabőr, lóbőr, ökörbőr borítja a ferde mosópadot. Erdélyben kimustrált gubát használtak erre a céfra. Az aranymosók állati szőrméjében megülő csillogó szemcsék ihlették az aranygyapjú legendájának szerzőit is. Az aranymosás mestersége Európában egészen e század elejéig élő foglalkozás volt, s a világ számos pontján ma is az. Magyarországon Mária Terézia 1776-ban hozott olyan rendeletet, amely támogatta az aranymosó mesterséget. A magyar- országi folyók közül a Dunából, Drávából és Murából nyert arany volt a legértékesebb. Egy lat- nyi (234 gramm) tiszta aranyért 13 forint 80 krajcárt fizettek a rendelet keltének idején. A más fo- lyókból nyert arany olcsóbb volt. A magyar aranymosás virágzó területei évszázadokon át Erdély, a Szigetköz, a Csallóköz és a Drávamente voltak. Az aranymosókat aranyászoknak nevezték, s jobbára magyar parasztokból és a szegény nemesek közül verbuválódtak. A Duna mentén Ásvány (Ásványráró), Halászi, Li- pót, Doborzag, Bajcs és még számos község lakói örökölték apáról fiúra az aranyász mesterséget. Neves és névtelen poéták versei és dalai is átmentették korunknak az aranymosók emlékét, ha néha csipkelődve, csúfondárosan is. A szigetközi Cikolaszigeten máig éneklik: Halász, vadász, aranyász Dres zsebben kotorász Krétai arany-méhecske Ha szegény is vígan él Egész nap csak vizet mér. Az aranymosást nemcsak alkalmilag, hanem mesterségként űzők 3—4 fős „bokrokban" dolgoztak. Gyakran családi vállalkozás során alakult ki egy- egy „bokor”. Az aranymosók rendszerint áradás után, közepes víznél indultak útnak. Csónakjukon nádból készítettek fedett helyet az eső ellen. La- pátpróbóval döntötték el, gazdag-e a lelőhely. Bükkfalapátra mertek a vizes fövenyből, s ha a víz és homok hossú lecsurgatása után 30—40 aranyszem maradt a lapáton, a hely jónak minősült: Ilyenkor letelepedtek, felállították a mosópadot, nád vagy szalmakunyhót eszkábáltak, és megkezdődött a munka. Előkerültek a maguk-készítette szerszámok: a hörög, a meringülő vagy merice, és fél napon át lapátolták az aranyos fövenyt a posztóval vagy bőrrel bevont mosópadra. A posztót vagy bőrt félnapi munka után vizes sajtárba öblítették, és ennek aljáról az aranyban dús homokot a szerkébe gyűjtötték. Az aranyporzót hazavitték, és higannyal amalgámmá alakítva különítették el teljesen a homoktól. Az amalgámból nyílt tűzön az égetőkanálban űzték el a higanyt. Az égetőkanálban maradt aranyport gyűjtötték ösz- sze és vitték a beváltóhelyekre. Az ember évezredek óta szabadítja ki az aranyat a sziklák szorításából, mossa folyók iszapjából, de mindez kevés. A könnyű meggazdagodás vágya indította el a kísérleteket, hogy más, nem nemes fémekből próbáljanak meg aranyat előállítani. Az alkémia alapötletét a görög természetfilozófiának az a nézete szolgáltatta, hogy az anyagok ugyan különböznek egymástól, de alkotóik (a négy őselem) közös, s így semmi nem gátolhatja egymásba való átalakulásukat. Csupán az őselemek arányát kell megváltoztatni, s ennek a fortélyára kell rájönni. Háromezer éven át próbálták görögök, arabok, európaiak, meg magyarok is. Európába valószínűleg az araboktól került át az aranycsinálás „tudománya”. Európai pályafutását nerp kisebb nevek jelzik, mint Albertus Magnus, Bacon, Basilius, Raymundus, Lu Ilus, Villanovánus, Ciliéi Borbála (Zsigmond felesége), Bél Mátyás és Martinovics Ignác. A vélt technológia szerint meg kell találni (vagy elő kell állítani) a bölcsek kö-* vét, azt az anyagot, amelyet kellő arányban más nemtelen fémekkel vegyítve (például ólommal) arany keletkezik. Az alkémia történetének vannak drámai, mulatságos és a kémia fejlődése szempontjából nagyon hasznos fejezetei. A bölcsek kövét keresve sikerült a foszfort és számos más anyagot előállítani először a kémia történetében. A porcelán európai újrafelfedezése is egy szász alkémistának, bizonyos Böttger nevűnek köszönhető. Mondhatni, kínjában találta fel a porcelángyártást, miután éveken át orránál fogva vezette uralkodóját, majd egyre kínosabb helyzetbe kerülve kénytelenségból kezdett kísérletezni. Böttger emlékét a meisseni porcelángyár őrzi, de nem minden alkémista életpálya végződött ilyen fényesen. Sokan bevert fejjel, átvágott torokkal végezték, mert nem sikerült belőlük kiszedni a bölcsek kövének állítólag ismert titkát. És akiknek leleményessége és tudása furfanggal is párosult, akár egy életen át is félrevezethették uralkodójukat, akik néha államadósságuk megváltását egy alkémistától remélték, mint VI. Henrik is. Honauer Frigyes würtenbergi herceget, aki a kor összes ismert csalása ellen felvértezve tárgyalt egy új alkémistajelölttel, szokatlan módon játszotta ki a jelölt. Közölte, hogy az olvasztás után hosszú hűlésre van szüksége az „arannyá változott" nemtelen olvadéknak. Gondosan bezárták az összes ajtót, ablakot, és miután a herceg maga ellenőrzött mindent, sétára indultak. Ezalatt a laboratóriumi ládába rejtett kisinas „nemesítette” meg az ólmot, s így a „mester" csillogó aranyat tudott felmutatni magas pártfogójának. Az alkémia szó a „sötét középkort" idézi, pedig századunk elején még létezett egy Alchemistische Blatter című folyóirat. S ha ezt a folyóiratot tekintjük az alkémia utolsó lobbanásának, mindössze néhány évtizedes szünet kellett, hogy a görög természetfilozófia tétele valóra váljék, és hírt kaphasson a világ az első mesterséges elemátalakításról. De itt már nem az arany játszotta a főszerepet. Előállítási költsége különben is sokszorosa lett volna értékének. Az elemátalakítások első produktuma nem csillogó aranyat, hanem fakó hamut és halált jelentett a világnak. A körtánc az aranyborjú körül máig sem szűnt meg, a tőzsdéken még mindig elsőrendű fontosságú az arany napi ára, továbbra is méri mindennek az értékét ez az ősrégi, változatlan, anyag, az arany, amit latinul aurumnak neveznek. Hatalmából csak az emberi szellem szabadulhat. KARÁCSONYI REZSŐ 41
