Múzsák - Múzeumi Magazin 1979 (Budapest, 1979)
1979 / 2. szám
Sok vidéki város és község alapított és alapít múzeumot egy-egy nagy szülöttének vagy olyan művésznek, aki munkáival híressé tette azt a vidéket: így Pécs Vasarelynek, Badacsony Egry Józsefnek, Zebegény Szönyi Istvánnak állított emlékmúzeumot. Most alakul, mégpedig némiképp a múlt századi közadakozás jó értelmű felélesztésével a szombathelyi Derkovits Múzeum, amely azonban nem csupán a városban született festő alkotásainak lesz egyik gyűjtőhelye, hanem a szocialista művészeté is. Derkovits, Dési Huber István és a szocialista művészcsoport legjobb munkái fognak itt együvé kerülni. Derkovits életműve az egyetemes szocialista művészet legértékesebb hagyományai közé tartozik. Nemzetközi elismeréséről elég annyit említeni, hogy a svájci Kindler kiadó hatkötetes festészeti lexikonában csaknem akkora terjedelemben és annyi képpel foglalkoztak a szerkesztők Derko- vitscsal, mint a világhírben ugyancsak kevéssé szűkölködő Salvador Dalival. Ez az életmű mégis évtizedeken át heves viták kereszttüzében állt. Halála után két évtizeddel például a „hivatalos" álláspont valósággal elválasztotta egymástól az embert és müvét. Ahogy Háy Károly László, a szocialista művészcsoport egyik esztétának is jeles tagja írta, 1954 körül kezdett „általánossá válni egy olyan álláspont, amely szerint Derkovits pártossága, harcos állásfoglalása a dolgozók ügye mellett az a pozitívum, amire ma is még, mint követendő példára kell tekintetünk, művészi alkoto módszere azonban formalista volt, annak befolyásától óvakodni kell". Ember és stílusa azonban nem választható szét, s még inkább így van ez a képzőművésznél. Nyilvánvaló, hogy a kettő között nagyon ritkán lehet csak szakadék. A Balzac-típusú - amikor a valóságot ábrázolni akaró művész politikai nézetei ellenére mond igazat - a kivételek közé tartozik. Derkovits életútjának szerves következménye volt részvétele az illegális kommunista párt munkájában éppúgy, mint választott és alakitott formanyelve. Derkovits súlyos beteg volt, a két világháború közt még pusztító tüdöbaj egyik áldozata lett negyvenéves korában. Asztalos volt, s ez a szakma köztudottan bizonyos mértékben segíti a képzőművészeti tehetség fejlődését, hiszen az asztalosok megtanulják a különböző ábrázolásmódok fajtáit is. A fiatal munkás azonban katonának állt, és 1916-ban már az első világháború bénult balkarú, tüdőbeteg hadirokkantjaként költözött Budapestre. Különböző szabadiskolákban tanult, mig végűi 1919 nyarán Kernstok Károly nyergesújfalui művésztelepén kezdett dolgozni. Itt, Lenin legelső magyar portréja alkotójának baloldali és expresszionista szellemű kis akadémiáján alakult ki Derkovits igazi világszemlélete, amely tovább gazdagodott a húszas évek éhezö-fázó, de a politika és a művészet új eszméktől átforrósodott osztrák fővárosában. A művészi munkából megélni nem tudó művész, látva, hogy rossz egészségével nem tudja fenntartani magát és asszonyát, Bécsben próbált meg „igazi", vagyis hivatásos művész lenni. Itt sem FESTENI AZ ÉLET JELENSÉGEIT volt könnyű dolga. Végül kénytelen volt még egy pornográf grafikai album megrajzolását is elvállalni. (A dolog természetéből adódóan ezeket a rajzokat még a legnagyobb Derkovits-monográ- fia sem közli, pedig a maguk műfaján belül kiváló alkotások: szépek és szellemesek, ameny- nyire a megrendelő által kívánt, nem éppen ízléses téma ezt lehetővé tette.) Pedig Derkovits valójában a legtisztább szerelmi közösség megfestöi közé tartozik. A Mi ketten vagy a Végzés című képén olyan két egymásra utalt, szegény és üldözött embert, egy férfit és egy nőt festett meg, akik egymás számára a legnagyobb kincset jelentik. Derkovits hangulatát a húszas évek első felében talán a döbbenetes Halottsiratás fejezi ki leginkább: a kiterített holttest és a körötte álló siratok mintha valamennyien a festő szikár arcvonásait, ferde és összehúzott szemét tükröznék. Nyoma sincs ezeken a képeken a korai müvek Kernstoktól tanult szép, de mesterséges idilljeinek, a kernstoki lovak, aktok és tájak harmóniáját hűen, de a mesterhez és nem Derkovits igazi egyéniségéhez hűen tükröző kompozícióknak. Mikor Derkovits 1927-ben hazatért, megrendezte első gyűjteményes kiállítását A katalógusban pontosan és őszintén megfogalmazta alkotói elveit, amelyek társadalmi érdeklődéséről és a ki fejezés elsődlegességét hirdető expresszionizmus iránti vonzalmáról egyaránt vallanak: „Képet festeni annyit tesz, mint . . . két dimenzióban tiszta festészet elemekkel . . a síkot, mint egyedül monumentális formát tiszteletben tartani. . . . Csak úgy jöhet létre egy erős festészet, ha tisztára festői formákkal dolgozunk, és festjük az élet jelenségeit, mindenhonnan, hogy mentői intenzívebben tudjuk magunkat kifejezni. Össze kell kötni a képzőművészetet a mondanivalóval, mert az embernek biztosan van közölnivalója. Mint festőnek és mai embernek, érzem, hogy kötelességem az életünk és társadalmunk jelenségeit maradék nélkül kifejezni. Azt hiszem, hogy teljesítem is ezt, amikor az aktualitásokat tudomásul veszem.” Mik voltak ezek az aktualitások? Ha nem lett volna 1918 óta a kommunista párt tagja, akkor is lett volna alkalma a világválság előtti időszak és a válság éveinek aktualitását tapasztalni. Munkanélküliség, és az elégedetlenséget elfojtó terror volt az osztályrésze a polgári társadalom alsóbb rétegeinek a Horthy-korszak Magyarországában, és ezt még a liberális középosztály is érzékelhette. Derkovits műveinek élete utolsó néhány évében határozott sikerük volt azok körében, akik mint gyűjtök és mecénások eltartották a korszak legkiválóbb magyar művészeit. Derkovits legszebb képei például a hires Fruchter- gyűjteménybe kerültek, és tudjuk, hogy Petrovics Elek, a Szépművészeti Múzeum igazgatója saját szobájában tartotta a festő egyik munkáját. Ha valaki úgy képzelné, hogy a harmincas években Derkovitsot „üldözte volna a rendszer”, az nagyon leegyszerűsítve látja a dolgokat, hiszen például a korántsem baloldali szemléletű művészet- történeti összefoglalások is a legkiválóbbak közé 23
