Múzsák - Múzeumi Magazin 1979 (Budapest, 1979)
1979 / 1. szám
Kínában ugyanis a papok éjféli ájtatoskodásaily^ során teával űzték el álmosságukat. Hasonló okokból vált Japánban is nemzeti itallá, a vallási élet részévé a tea. A japán császár már 729-ben teát szolgáltatott fel vendégeinek, buddhista szerzeteseknek. 1191- ben égy Eiszai nevű buddhista pap köntösének redői közt csempészte ki a teamagokat Kínából, és ültetvényt létesített Dél-Japánban. A szukiya, a teaház szertartásai az ősi előírások szellemében a szobába való belépéstől kezdve a tea elkészítésén és kitöltésén át a búcsúzásig minden mozzanatot szabályoznak. A porrá tört teát vízzel telt pohárba helyezik, és a folyadékot' bambuszecsettel addig verik, míg habos nem lesz. Sokszor a társaság egy közös csészét használ a teázáshoz. A forró teát nem édesítik, hanem édes puddinggal vagy aprósüteménnyel fogyasztják. A teaszertartást e célra létesített iskolákban tanítják az eladósorba került lányoknak, akiknek — ha jó háziasszonyok akarnak lenni — ehhez is érteniük kell. India a XVIII, században ismerte meg a teát és annak kultuszát. A Kelet-Indiai Társaság kezdeményezésére és angolok irányításával teaültetvényeket kezdtek telepíteni. Ceylonban az 1800- as évek körül próbálkoztak először a tea meghonosításával, de csak fél évszázaddal később tudták megteremteni ennek előfeltételeit az elpusztult kávéültetvények helyén. Indonéziában a holland gyarmatok is bekapcsolódtak a teatermelésbe, mert az angolokhoz hasonlóan felismerték a tea világpiaci jelentőségét. A tea folytatta útját más világrészek felé is. Kelet-Afrikában Uganda, Kenya és Tanzánia a legfőbb teatermelő. Dél-Amerikában az 1800-as években indult meg a termesztés Sao Paolo és Rio de Janeiro környékén. A lakosság kezdetben ellenezte az új növény meghonosítását, ragaszkodott megszokott, jellegzetes teájához, a yerbá- hoz, amely Brazíliában és más szomszédos államokban már korábban is közkedvelt ital volt. Az Észak-Amerikába telepesként érkezett angolok kapták az anyaországból élelmiszer- és egyéb ellátmányuk között a teát is. Az angol király a teát jelentősen megadóztatta, nem volt kivétel ez alól a tengerentúli gyarmaton élő lakosság sem. A telepesek megtagadták a kirótt vám, a teaadó fizetését, és 1773. december 29-én fiatal bostoni kereskedők indiánoknak öltözve megszállták a teát szállító angol teherhajót és a rakományt a tengerbe dobálták. Megindult a háborúskodás a telepesek és az angol anyaország között, amely 1776. július 4-én az Észak- Amerikai Egyesült Államok megalakulásával ért véget. Európába először Marco Polo, a velenceiek híres világjárója hozott hírt Cipangu, a csodás távoli ország kincseiről, szokásairól. Amikor 1285-ben visszatért Velencébe, elmondta, hogy az egyik kínai pénzügyminisztert elzavarta a császár, mert túl sok adót vetett ki a teára, és emiatt a nép lázongott. Egy arab kereskedőnek a teával kapcsolatos tapasztalatait Giovanni Battista Ramusio írta le A. J. R. Spear: Dr. Johnson teázik Teahirdetés a századfordulón Indiai teázók 1550 körül. 1585-ben XIII. Gergely pápát japán követek keresték fel, feljegyezték róluk, hogy ők is fogyasztották az otthon megszokott „meleg vizet", azaz a teát. Hollandiába 1610-ben érkezett az első teaszállítmány a gyarmatokról. Egy augsburgi Martini nevű polgár 1654-ben, Kínai Atlaszában ismertette a teanövényt. A teáról egy Kaempfner nevű ismert orvos adott részletes leírást. Azelőtt a Kelet-Indiai Társaság orvosaként járt Japánban, és leírta az ottani teaivási szokásokat. Angliába úgy jutott a tea, hogy a hollandok 1664-ben az uralkodónak két font teát küldtek ajándékba a távol-keleti gyarmatokról. 1668-ban érkezett az első nagyobb - 100 font súlyú — kínai teaszállítmány Angliába, s ezt már az angol törvények értelmében megvámolták. Angliában a XVIII, század elejére már elterjedt a teázás szokása. Londonban ebben az időben mintegy 3000 teaivóhelyet tartottak számon. A cári Oroszországba tevekaravánok szállították a teát Ázsia sivatagjain, hegységein keresztül. Nizsnij-Novgorod volt az átvevőhely. A rablóbandáktól tartva fegyveres kíséret védte az értékes csomagokat, melyeket orosz és más európai kereskedők szállítottak tovább. Ez a tea jobb minőségű volt, mint a tengeren érkező, mert nem érte sós levegő, ami kárt okozhat a teában. Ezért vált szállóigévé, hogy csak az orosz karavántea jó!” — pedig ez a tea is Kínából származott. A teázás szokása gyorsan terjedt Oroszországban is. A múlt század 80-as éveiben kezdték meg a Kaukázusban a teacserje telepítését. Az 1890-es években Batum és Baku környékén már voltak jelentősebb teaültetvények, melyeket egy Popoff nevű moszkvai kereskedő létesített. (A külföldön világhírűvé vált „orosz kaviár" egyik márkája volt a Popoff-féle, melyet az ő csomagolásával értékesítettek egész Európában.) A Szovjetunióban ma jelentős teatermelés folyik. Különösen Grúzia emelkedik ki e téren, a tea itt a legfőbb kiviteli termék, mely külföldre is eljut. Magyarországon a teával kapcsolatban az első feljegyzést egy pozsonyi iratban találjuk. Eszerint 1745-ben a teát italként és gyógyítószerként használták. A tea mégis lassan terjedt el, mert drága volt más gyógyteákhoz képest, a lakosság inkább a megszokott hazai termésű gyógyfüvekből készített kamilla-, hársfavirág- és menthateát kedvelte. A teázást a később elterjedő kávéhózak, cukrászdák népszerűsítették. De eleinte itt is inkább a török megszállás évszázadai alatt megszokott italt, a kávét keresték. A tea kedvező élettani hatásait ismertető orvosi és egyéb közlemények is fokozták az érdeklődést és fokozatosan terjedt a teázás szokása. A teaivás nyugalmat igényel. A teát nem lehet állva, sietve felhajtani, mint a kávét. Innen a teaivás sok, meghitt, szertartásszerű szokása, amely akár mogasrendű művészi élvezetté is fokozódhat. RUDNAY JANOS
