Múzsák - Múzeumi Magazin 1979 (Budapest, 1979)
1979 / 4. szám
NA VILÁGA tanúja. A torony egy kora középkori bazilika része, amely a lagúna első állandó településének, Torcellónak egykor lüktető központjában állt. A kikötőből csendes vizű rió partján vezet az út az elhagyott település egykori főterére. Egy-két ház viaskodik még a pusztulással. A rió végénél álló Cipriani-fogadót az üzleti érdekeken kívül az irodalmi kegyelet is segít nyitva tartani. Az ötvenes évek elején egy szikár, szakállas amerikai látogatta gyakran, amikor Velencében és kedvenc szigetén, a nyugalmat és vadászparadicsomot egyszerre nyújtó Torcellón időzött. Ernest Hemingway-nek hívták. Innen címzett leveleiben hosszú sorokon át ecseteli a vízivadászatok élményeit, vagy a bazilika tornyából feltáruló lagúna-világ látványát. A tornyot azóta — ha nem is dőlt meg, mint a buranói San Martino templomé, amely a ferde tornyokban ugyancsak gazdag Itáliában állítólag a legferdébb —, lezárták. Az ingoványos talajra épített campanile falán átfutó repedések okolják az elővigyázatosságot. A romlás nemcsak a templom külsejét kezdte ki. A hajóba belépve elsőnek nem a belső tér egyszerű szépsége tűnik fel, hanem a falakból áradó nyirkosság. S csak utána a márvány szentképfal, a finoman faragott oszlopfők, a falakat borító mozaikok. Az arany mezőből kilépő, kékköpönyeges szentek és próféták, az apszisban a templom fölé magasodó karcsú Mária-alak a bizánci művészet első, XI. századi nyugat-európai követei közé tartoznak. A mozaikok és a bazilika tőszomszédságában épült nyolcszögletű alaprajzú Santa Fosca templom is arról tanúskodnak, hogy a torcellói kalmárok, akárcsak velencei társaik, a Mediterráneum keleti medencéjét, Bizánc partjait látogatták elsősorban. Torcello volt a legelső település a lagúnák szigetein. A hajótlan longo- bárdok elől a vizen menedéket kereső parti városok lakosai 568-ban kötöttek ki a szigeten. Néhányon a közvetlen veszély múltával sem költöztek vissza a szárazföldre, hiszen a lagúna a kereskedők, halászok, hajóépítők számára a védelmen kívül megélhetést is nyújtott. Az ezredforduló táján már harmincezren mondták otthonuknak Torcellót. A bazilika akkor püspöki székhely volt, az előtte levő, ma kavicsos úttal átszelt füves térséget módos kereskedőházak, díszes paloták övezték. A váró^ kövezett utcáin, a riók fölé magasodó hidakon tisztelet övezte kalmárok, megbecsült hajóépítő-mesterek siettek dolguk után. A virágzó város a XIV-XV. század fordulóján mégis megszűnt létezni. Tehetségesebb, jómódú kereskedői elvándoroltak, a hajóépítők is áttették műhelyüket Velencébe. De nemcsak lakói, Torcello kövei is beköltöztek a Serenissima városába. Az ottani építőmesterek ugyanis egyre gyakrabban keresték fel a gazdátlanul hagyott házakat, hogy lépcsőkorlátokat, erkélyeket, oromdíszeket szállítsanak magukkal. A természetes pusztulást siettető bontás csak a két templomot kímélte meg, s így rajtuk kívül alig féltucatnyi, újabban épült lakóház magasodik az eldurvult, vizenyős rétek fölé. A pusztulás okait kutató krónikák maláriáról és pestisjárványról tudnak, de a hanyatlás, a lassú haldoklás már jóval előbb elkezdődött. Akkor, amikor a zárt lidó mögötti lagúna vizét feliszapolták a folyók, és a torcellói riók tisztítása egyre nehezebb lett. A hanyatlás már akkor kezdetét vette, amikor a lagúna-vidék központjában, a szárazfölddel jó összeköttetést biztosító Brenta-torkolat közelében felépült Velence. Városuk pusztulását akaratlanul ugyan, de elősegítette az a két torcellói kereskedő is, akik 828-ban Egyiptomból Velencébe szállították Szent Márk földi maradványait. A most mór az evangélista jelképes védelmét is maga mögött tudó Velence fokozatosan átvette Torcello egyházi és világi funkcióit, kereskedelmi kapcsolatait. Ahogy napjainkban fokozatosan átveszi mindezeket Velencétől a szárazföldön felépült Mestre. NEMERKÉNYI ANTAL Torcellói mozaik
