Múzsák - Múzeumi Magazin 1979 (Budapest, 1979)
1979 / 3. szám
nyosodott be, hogy valóban kőkorszaki alkotások. Altamirában azóta rábukkantak az őskori művész barlangi „műtermére" is, ahol kihegyezett csontok és kőmélyedésben tárolt, zsiradékkal ösz- szekevert vörös és sárga földfesték-maradványok alapján rekonstruálható az alkotás folyamata. Vadászó kőkorszaki ősünk szinte anatómiai részletességgel ismerte az általa elejtett nagyvadakat. A pontosabb ábrázolás érdekében kihasználta a barlang falának domborulatait is, és így szinte térhatású festményeket készített. Éles csontokkal előbb belekarcolta az állat testének körvonalát a sziklába, majd ujjaival (egyes feltételezések szerint üreges csontba bújtatott szőr-ecsettel) vitte fel a festéket. Így népesítette be a valószínűleg szentélyként használt barlang falát és mennyezetét a kor nagyvadaival. Az egymás fölött rendezetlenül sorakozó ábrázolásokon megfeszített izmú, várakozó bölény tűnik fel, mellette vadkan fúrja be magát a bozótosba, köny- nyed léptű szarvasgim hajtja fejét a földhöz, rövid lábú vadló füleli az erdőt. E kökorszaki vadállomány folyókkal átjárt, magasfüvű erdőségek képét vetíti elénk. Ahol egykor a dúslombú erdőben nagyvadat űzött a kőkorszak vadásza, ma sövényekkel parcellákra osztott, bő termésű földek zöldellnek. Európában először ezen a tájon adott termést az Újvilágból behozott kultúrnövény, a kukorica. Az Amerika gyarmatosítását követő spanyol Aranyszázad azonban néhány újonnan betelepített növényfajtán kívül nem sokban gazdagította Kantábriát. Ezen a tájon nem emeltek égbenyúló székesegyházakat, s a hadjáratokban elöljáró nemesség sem épített magának fényes palotákat. Ami viszont épült, az ezen a világbirodalom gazdagságától csak meglegyintett és hamar elszegényedő peremi tájon szinte érintetlenül maradt fenn napjainkig. Ennek a kornak sajátos hangulatú emléke - s a táj Altamirán kívül legnagyobb nevezetessége - az óceánközeli kisváros: Santillana del Mar. A városka akkor emelkedett ki a középkori települések névtelen tömegéből, amikor - valószínűleg a IX. században - itt helyezték el a diodetiánusi keresztényüldözések során mártíromságot szenvedő Szent Júlia ereklyéit. A városnak nevét is kölcsönző szent temploma körül a XV. századtól kezdve épülnek a magukat hadjáratokban kitüntető nemesek házai. A mindössze két utcából és a belőlük kiszélesedő terekből álló Santillana del Marban utoljára a XVIII, században emeltek új épületet a kőművesek, így e kis területű város hű őrzője régmúlt századok építészetének. Egy-, ritkábban kétemeletes házak övezik az utcákat és néhány tehetősebb család kváderkőböl emelt, erődszerü palotáján kívül favázas, egyszerű épületeken díszelegnek a nemesi címerpajzsok. A gyarmati hódítások csatazajos korszaka olvasható ki a sisakos, dárdás címerekből, amelyek az apró ablakszemek, az épület favázát alig rejtő vakolás, a keskeny homlokzaton megkapaszkodó, rozzant erkély környezetében még inkább hivalkodónak tűnnek. Ha a főtéren a fogadó előtt nem parkolnának gépkocsik, úgy tűnhetne, a városban évszázadok óta nem szakították le a naptár lapjait. Talán egységesebb lenne Santillana városképe, ha szűk utcáiról, kövezett tereiről kitiltanák a gépkocsikat. Egységesebb de egyben élettelenebb is. Mert így, a nemesi házak előtt várakozó vagy döcögő szekereket kerülgető jármüvek e tizenöt évezrede lakott táj mai életének jelei. NEMERKÉNYI ANTAL 43 I. Altamira reggel
