Múzsák - Múzeumi Magazin 1979 (Budapest, 1979)
1979 / 3. szám
céhek gyakorta díszítik a sörözőket képével, szobrával. Magyarországon már a honfoglalás előtt is ismerték a sört. A honfoglalók a sörkészítés és sörivás szokását még Ázsióból hozták magukkal, és csak később vált a városokban polgári, majd céhes jellegűvé. Népszerű volt a mézsör mellett az árpasör is. A méhsör neve márc, márcos ser volt a középkorban. Az 1067. évi századi apátsági adománylevélben elrendelte a király, hogy a zsellérek házanként egy-egy vödör mézzel, illetve három köböl méh- serrel adózzanak az apátságnak. 1231-ben a Szent Miklós tiszteletére épített dimfalusi kápolna fenntartására egy Göcs nevű királyi udvari ember birtokot adományozott, s elrendelte, hogy a helybeli zsellérek kötelesek minden évben Szent Miklós napján a szegényeket méhserre! megvendégelni. Máshol is találkozunk a sör kötelező beszolgáltatásával. Szondy György drégelyi várkapitány fizetségéhez hozzátartozott méhser is, a zsellérek évente egy vödör mézet és hat vödör méhsert voltak kötelesek beszállítani. A tatárjárás idején már magas fokú kultúrája volt a sörkészitésnek, vagy ahogy régiesen mondták, a „sernevelésnek". A sört ugyanis nem főzték, hanem „nevelték”. Árpacsíráztatás, malátakészítés, cefreérlelés, erjesztés után készült el a sörital. A sörfőző neve is sokáig „sernevelő” volt. A XV-XVI. században a királyok is szívesen ittak sört, nemcsak a papok és a köznép. Mátyás király udvarában, Galeotto Marzio leírása szerint a bor mellett sört is ittak. 1469. évi boroszlói tartózkodása során jegyezték fel róla, hogy „serissza úr” volt, azaz a sört jobban szerette, mint a bort. II. Lajos és sok más királyunk asztaláról sem hiányzott a hazai sör. A sörfőzés és értékesítés jövedelmező foglalkozás volt. Eleinte nálunk is a kolostorok voltak a központjai, később azonban sok polgár is hozzájutott a serfőzési joghoz. A kincstárnak jelentős bevétele származott az adókból. A kolostorok sörfőzési kiváltságát később a városokra is kiterjesztették, majd 1517-től nemesek is kaphattak engedélyt. Még a kincstár fennhatósága alatt is működtek sörfőzdék, 1547-ben, Detrekő várában például évi ezer akó sört főztek. Majnem minden nagyobb városban árusítottak sört ebben az időben. Híresek voltak a kassai, eperjesi, pozsonyi és az alföldi sörök. Érdekes iratot találtak Lőcsén: Turk András városi bíró elrendelte, hogy „a gyerekek, mesterlegények, parasztok és szolgák csak társulati sört igyanak!”, ezzel is támogassák a várost. A sörfőzésnek a török hódoltság idejéből fönnmaradt dokumentumai az isztambuli kincstári defterdár agák (adóbeszedök) lajstromai, melyek feltüntetik, hogy mely községben ki fizetett adót a szultánnak. A sáfárkönyvek sok budai és néhány pesti serfözö nevét is említik. A török idők emlékét őrzi az a feljegyzés, amely szerint az El-Tabánban, a Gellérthegy alján „Bo- zaháné" azaz sörivóhely működött, mely akkor Budun Bűjük tulajdonában volt. Az adót fizető tisztes céhek gyakran kényszerültek pereskedni. 1690-ben a soproni polgárok tiltakoztak amiért osztrák és más magyar városokból behozott sört árusítottak az idegenek látogatta városrészben, pedig maguk is el tudták volna látni sörrel-borral a vendégeket. A XVII. század végén alakult meg a „Körültekintő, Becsületes és Tudományos Pesti Magyar Serfőző Céh", amely aztán a nagyüzemek megalakulásáig működött. A nagy kolerajárvány idején - 1830 körül - majdnem minden magyarországi serföző- mester bajor származású volt, és a pesti serfőző céhbe tartozott. Akkoriban igen sok sör fogyott, mert a lakosság így próbált védekezni a járvány ellen. A magyarországi nagyüzemi sörfőzés Kőbányán indult meg. 1867-ben érkezett Svájcból Haggen- macher Oszkár, és Dréherékkel együtt két nagy sörgyárat létesített, részben a meglevő üzemek fölhasználásával. A kőbányai sör hamarosan ismertté vált. A XVIII, századtól került előtérbe a gabonából készült sör, háttérbe szorítva a méh- sört. Erdélyben ez a folyamat a XIX. század elejétől indult meg. RUDNAY JÁNOS Sörszállitás Koppenhágában
