Múzsák - Múzeumi Magazin 1978 (Budapest, 1978)

1978 / 1. szám

ÉNEMBŐL EGY SZIKRÁT SEM VETEK EL Az Ibsen korában divatozó miliőelmélet érvé­nyességét - nevezetesen, hogy a zsenit a kor és a környezet szüli — nem könnyű Ibsenre alkal­mazni. Alig lelni magyarázatát, hogy miért éppen Európa északi szegletében, a kapitalizálódás fo­lyamatának legperemén álló Norvégiában kellett megszületnie az európai polgári drámairodalom talán legnagyobb, de mindenesetre legegyete­mesebb hatású alakjának. A „körülmények” ugyanis megdöbbentően provinciálisak és elma­radottak. Százötven évvel ezelőtt, amikor 1828- ban megszületik, Skandinávia nyugati peremén még csak pislákol a nemzeti önállóság fénye. Egy évtizede, hogy az ország elszakadt Dániától, nemhogy nemzeti irodalom, de még nyelv is alig létezik. A városiasodás is alig indult meg: a gyér lakosság szétszórt falvakban, tanyákon él, a leg­konzervatívabb paraszti életformában. Ibsen a négyezer lakosú Skien szomszédságában egy kis tanyán született, ahogy ő írja „zsebkia­dású lelkek között", akiktől más indíttatást nem kapott, mint legfeljebb a kisszerű viszonyoktól való menekülés vágyát. Első menekülési kísérle­téből a szomszédos kisvárosig, Grimstadig futja. Gyógyszerészetet tanul, lelkesedik a 48-as forra­dalmakért (versben köszönti a magyar szabad­ságharcot is) és teleaggatja a gyógyszertár falait olaj- és vízfestményeivel. Megírja első, schilleriá- nus, romantikus történelmi szomorújátékát, a Ca- tilinát. Minthogy darabjának színpadot nem re­mélhet, saját költségén nyomatja ki, és huszonöt példány el is kel belőle, a többiből csomagoló­papír lesz. Aztán elindul tehetségével ostromolni a fővárost, Kristióniát (a mai Oslót). Ismét kudarcot vall. Az egyetemi felvételin elbukik, megélhetését képte­len megteremteni, de legalább az eldől, hogy irodalmi hajlamai megelőzik a piktorit. Most már színházi ambíciókkal csatlakozik a bergeni, az egyetlen állandó norvég színház alapítóihoz. Nyolc éven át írja szorgalmasan a jellegzetes romantikus drámákat, anélkül, hogy különösebb feltűnést keltene. (Legfeljebb némi botrányt ka­var, A szerelem komédiája című zsengéjére fel­szisszennek: „Ibsen úr, mint drámaíró, üres jelen­téktelenség . . . Nincs benne idealizmus!" — vetik o szemére támadói.) A darabgyártás azonban csak egyik munkaköri feladata, emellett fordít, dramaturgoskodik, sőt rendez is. A fiatal Ibsen igen komolyan veszi a rendezést. Részletes ren­dezőpéldánnyal érkezik a próbákra, ontja a dísz­let- és jelmezterveket — úgy látszik, itt ütközik ki festői vénája. A kor szokásával ellentétben gyak­ran állítja meg a színészeket, leinti a patetikus, hamis hangokat és gesztusokat. Aztán valami a kedvét szeghette: amikor visszamegy Kristiániába, az új norvég színházhoz, a színészek már teljes passzivitására panaszkodnak. Csak nézte a szín­padot hatalmas kabátjába burkolózva, és egyet­len szava sem volt a látottakhoz. Rendkívül ne­hezen megközelíthető ember volt, mindenki elől visszahúzódott. Harminchat évesen Ibsen megtört ember benyo­mását kelti, akit felőrölt a környezet értetlensége. Ügy tűnik, pályája végleg kisiklott, ösztöndíjért folyamodik a királyhoz, de olyan nevetségesen kis összeget kap, hogy ebből csak belföldi cser­készkedésre futja; népdalokat és balladákat gyűjt a kor irodalmi divatja szerint. Már nem hisz ön­magában, vámhivatali álláskérelmét is visszauta­sítják, idegláz tör ki rajta, öngyilkossági terveket szövöget. Ékkor mégis megszavazza a norvég par­lament a külföldi tanulmányúthoz szükséges ösz- szeget. 1864-ben útrakel, s csak 27 évi távoliét után tér vissza. Mintha megtört volna a gonosz varázs: pályaíve azonnal emelkedni kezd. A miliőelmélet Ibsen esetében fonák módon érvényesül: a kicsinyes környezetet a távolság teszi kiapadhatatlan ösz­tönző forrássá. Valamennyi drámai remekművét Norvégiáról, de Norvégiától távol írja. Ahogy a Brand-ban, az első külföldön született remekmű­ben megfogalmazza: a hazai föld lebéklyózta, erejétől megfosztott Sámsonként hevert a rima (a szülőföld) ölén. A távlat viszont egyszeriben reális optikát teremt. „Számomra az volt a leg­fontosabb — írja egy levelében —, hogy hazai valóságunktól kellő távolba kerüljek, és meglás­sam az űrt úgynevezett társadalmi életünk ma­gunk csinálta hazugságai mögött.” Az ehhez kap­csolódó ars poeticát is megfogalmazza: „A nya­rat egy téli napon lehet legpontosabban leírni". Milyen másképp látszik az erőszakosan kapitali­zálódó kontinensről a görögtüzes skandináv na­cionalizmus, a mítoszok és legendák naiv világa! Mennyire nem azonos a kor hőse azzal az esz­ményi alakkal, amelyet a romantika számos vál­tozatban népszerűsített. Ibsen tehát mindenekelőtt 36

Next

/
Oldalképek
Tartalom