Múzsák - Múzeumi Magazin 1978 (Budapest, 1978)
1978 / 1. szám
A TÚLSÓ OLDALRÓL JÖTT HŐS A mérnök-apját gyermekkorában elvesztő ifjú előtt szinte egyetlen tanulási lehetőség nyílott: a katonapálya. A családban élő 48-as tradícióknak, a nevelőapa szerepét betöltő Táborszki Ottónak, a Technológiai Múzeum igazgatójának tiltó szava kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a 14 éves Aurélt visszatartsa ettől az úttól. A hajtha- tatlanság indította el a maga választotta pályán. A millennium sziporkázó fényei mellett, 18 évesen hagyja el a Ludovika Akadémiát. Sopron, majd hadnagyként Munkács a szolgálati helye, de rövidesen ismét az Akadémián tanul, hogy a monachia legmagasabb katonai iskolájába, a bécsi Kriegsschuleba juthasson. Minősítési lapjain csak felsőfokú jelzőket olvashatunk. Ez idő tájt az ellentmondások sokaságában már szembetűnnek a haladó nézetek. Húga halálakor - aki tanítónőként dolgozott az észak-magyarországi Verbón — jegyezte naplójába: „Küzdelmeid a halál szakította meg, melynek könnyű volt az ifjú virágszálat leszakítani, hisz nem védte a jómód; az élet, az egészség nem a miénk, hanem az arra véletlenül megszületett heréké." S ugyanezen az éjszakán fogalmazza meg élet- szemléletének legmaradandóbb alapelvét is: „Át- éreztem, hogy nem lehet az a földi élet célja, hogy önmagunknak, önmagunkért éljünk, hanem az egyén egy magasabb cél, a köz részére született.” Társadalmi problémák izgatják akkor is, amikor tudományos törekvéseinek engedve, tanulmányt ír az altiszti kérdésről, és a szigorú kasztrendszert bírálva állást foglal amellett, hogy az altisztből is lehessen tiszt. Olvasmányai közt feltűnnek azok az írások, amelyek korántsem jellemzők a világháború küszöbén álló monarchia tisztjeire. A világháború új irányt szabott életének. A szerbiai vereség után, 1915-ben, Stromfeld alezredes, mint a XIII. hadtest vezérkari főnöke, az orosz frontra ment. Vezetési képességei ezekben az években bontakoztak ki. Katonai okokból kezdettől ellenzője volt a háborúnak, s hamarosan elérkezett a reménytvesztettségig. Hiába tűzték mellére a Lipót Rend Lovag keresztjét, és varrták gallérjára az ezredesi rendfokozatot. Feleségének küldött levelében takargatás nélkül írta: „Ameddig lehet, addig csinálom; ha érzem, hogy már nem tudom magam összeszedni, úgy innen lelépek és átadom valakinek, aki talán nagyobb bizodalommal tudja a dolgot megfogni.” A legnehezebb esztendő azonban még hátra volt. Hadtestét az olasz frontra vitték, hogy a Monte Grappa hegyláncain nézzen farkasszemet az olasz hadsereggel, majd a vége előtt, még egy kétségbeesett erőfeszítést tegyen. 1918. október 20-án - az utolsó támadás előestéjén - küldte levelét feleségének: „A kötelességérzet kényszerít engem, hogy magamat összeszedjem ... Kellemetlen érzés, hogy mindent előre látni. Ami most bekövetkezett - emlékezz Szerelmem -, évekkel ezelőtt megjósoltam." Évszázadok során toldozott-foldozott, romlott világ omlott össze. Amikor Budapesten a Honvédelmi Minisztériumban jelentkezett, az őszirózsás forradalomnak már a második honvédelmi minisztere fogadta. A Ludovika Akadémia parancsnoki kinevezési okmányával a zsebében távozott. Lelkesen jegyezte fel naplójában: „Ennél szebb állást, mint a jövő tisztikar nevelését irányítani, nem tudok elképzelni.” A forradalom azonban nagyobb kérdések megoldása elé is állította: merre és kikkel tovább? A magyar függetlenség és demokratikus fejlődés gondolatához kellett az erőt megkeresnie, és ő ezt a szociáldemokrata pártban találta meg. Lassan kirajzolódtak előtte a különféle politikai áramlatok, egyre gyakrabban fordult meg a párt székházában, a Népszava szerkesztőségében. Nevét s a pártét kezdték együtt emlegetni. S amikor a honvédelmi miniszteri tárca élére a szociáldemokrata Böhm Vilmost nevezték ki, az államtitkár Stromfeld lett mellette. A polgári demokratikus forradalom politikai centruma társadalmi és külpolitikai malomkövek között őrlődött. E kövek azt a honvédelmi politikát is szétmorzsolták, melyet Böhm és Stromfeld jelzett. Néhány hónap alatt stabilnak vélt tartóoszlopok omlottak össze, szertefoszlott az új demokratikus hadsereg illúziója. „A Vix-jegyzék — mondotta Stromfeld - hátbatámadott engem, amikor én a haza megmentésén fáradoztam." De az új körülmények között 1919. március 20-án egyértelműen és reálisan foglalt állást: „Én voltam az, aki azt ajánlottam, kössünk szövetséget az egész világ proletariátusával az ország érdekében!” — írja később. Stromfeld ekkor nem volt kommunista, a proletár- diktatúra gondolatát nem érezte magáénak. Mégsem hagyott kétséget afelől, hogy — véleménye szerint — a magyar nép és haza sorsának demokratikus vívmányai védelmének érdekében nincs más lehetőség, mint a kommunisták vezette egységes munkáspárt, amely a hatalomátvétel után szövetségre lép Szovjet-Oroszországgal. A Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásakor mégis félreállt. Pedig a Vörös Hadsereget azon dokumentum alapján kezdték szervezni, amelyet Stromfeld dolgozott ki. Győrben lakó öccséhez ment, önmagával hadakozott. Egyik nap így zárta naplóját: „a jó katona egy kommunista társadalom nemcsak legértékesebb eleme, hanem határozottan vezető szerepre van hivatva." Amikor az április 16-i román támadásról értesült, valójában már döntött, és amikor a Forradalmi Kormányzótanács határozott a Tiszántúli Vörös Hadsereg Parancsnokság felállításáról és hadseregparancsnokká Böhmöt nevezték ki, már nem volt kételye feladataival kapcsolatban. Április 21-én a szolnoki Nemzeti Szálló épületében, mint a hadsereg vezérkari főnöke, megkezdte tevékenységét. Ez katonai pályafutása legnagyszerűbb szakaszának nyitánya. Hadvezérként állt a Vörös Hadsereg élén, sikeresen irányította a honvédő és felszabadító háború hadműveleteit. Felismerte a forradalmi háború különleges elveit, bizonyítva történelemformáló erejét. Kezdeményező készsége, a hadászati erők egy ponton történő merész alkalmazása, a lehetséges technikai adottságok maximális kihasználása és gyors helyzetfelismerése olyan elemek voltak, amelyek a csődbejutott világhá28
