Múzsák - Múzeumi Magazin 1978 (Budapest, 1978)
1978 / 3. szám
D eák Ferenc 175 éve, 1803 október 17-én született Söjtörön. Zala megyei középbirtokos család hetedik fia, akinek születése édesanyja életébe került. Egy időben a haza bölcsének nevezték, és nem pusztán a XIX. századi magyar nemes, hanem általában ,,a magyar nemes” sőt ,,a nemes ember” legjellemzőbb képviselőjének, szellemi, erkölcsi prototípusának tartották. Kiadták beszédeit, amelyeket mint megyéjének követe tartott a pozsonyi ,,diétá"-n, az országgyűlésen, valamint a szabadságharc alatti és utáni szereplésének dokumentumait. Az 1867-es kiegyezést is úgy értékelte Csemegi Károly, a jeles közjogász, hogy az ,,Deák Ferenc politikai művészetének és a magyar nemzet született mérsékletének gondviselésszülte találkozása". Az elmúlt évtizedekben alig esett szó Deákról, és igazából csak a Magyar Tudományos Akadémia előtt álló szobra hirdette, hogy ez a férfiú élt és dolgozott. Deák Ferenc jellegzetes képviselője volt a múlt századi magyar történelem egyik legfontosabb közszereplőjének, a kis- és középbirtokosnak, de ő túl is látott az átlagdzsentri horizontján. Fliszen Deák a maga módján és eszközeivel egyszerre képviselte a magyar nemzeti függetlenség és a polgári haladás eszméit és céljait. A magyar dzsentriről Bölöni György állapította meg, hogy „egészen addig, amíg a szocializmus határozott erőt nem jelentett, a kisbirtokosságra, városi iparosságra és a kialakuló polgárságra támaszkodva, a demokrácia főként a történelmi középosztálynak ebből a részéből táplálkozhatott Magyarországon". Az ugyancsak e rétegből származó — és az idők során marxistává fejlődött — Bölöni ehhez azt is hozzátette azonban, hogy ,,a XX. század elején, a középosztály szellemi kicserélődésének napjaiban, ez a szabály mindinkább kivétellé válik, és aki a birtokos dzsentriből európai szemmértékkel jön, azt a helyzetével, osztályával, a fajtája társadalmi és kulturális állapotával való szembehelyeződés emeli ki”. Bölönit szinte halála napjáig foglalkoztatta a terv, hogy ,,a múlt igazi értékeinek védelmében és egyben a múltban való gondolkodás betegségéből való kigyógyítás érdekében” könyvet ír Deákról. Fennmaradt jegyzeteiben többek között arra mutatott rá, hogy Deák ízig-vérig politikus volt, akinek „szavait, érveit nem önmagukban kell látni, hanem mindig funkciójukban. Deák Ferenc jogi és bölcseleti argumentumainak is helyhez, időhöz kötött értékük van". Például, egy hivatkozás a „felséges Ház mély bölcsességé”-re, a hosszú beszéd egészéből kiszakítva éppen olyan megtévesztő lenne, mint citálgatni Deák azon nyilatkozataiból, amelyeket mint az első felelős magyar kormány igazságügyminisztere, vagy az 1849-es országgyűlés képviselője tett. A liberális nemesi reformer ugyanis nem elvi meggyőződésből, hanem a nemzet ügyével való szolidaritásból állt a forradalom mellé. Van azonban Deák működésének egy korszaka, amikor megnyilatkozásai, hogy úgy mondjuk, „egy az egyben” is értékelhetők. Ezek pedig az 1833-ban követté lett KIRALYNO”BEN Deák nagy kampánya során Zalában és Pozsonyban, a kor egyik látensen is központi kérdése, a szólásszabadság érdekében tett nyilatkozatai. Ezzel kapcsolatos szavai „helyi értékük”-től függetlenül ma is megrendítőek és aktuálisak. „Ha én bíró volnék, s olyan ügyben kellene ítélnem, melyre nézve a vélemény az országban több részre oszlik, sőt melynél a közvélemény hajlandó e szenvedőt pártolni, s ügyét igazságosnak tartani, én azonban, mint bíró, a pörbeli irományokból látnám, hogy ő valódi büntetést érdemel, s ennek következtében méltán gyaníthatnám, hogy talán a jól föl nem világosított közvélemény megróna, hogy igazságtalanul ítéltem: ily esetben mi volna az én legitimatióm? Az, hogy ezen pör az egész világ előtt tudva legyen, hogy nyilvánosságra hozassák, mert csak így igazoltatnék az általam hozott ítélet” — mondotta Deák 1839 augusztusában tartott beszédében. Az itt idézett beszéd különben egyike volt Deák számos megnyilatkozásainak a hűtlenséggel vádolt Wesselényi Miklós és mellette kiálló, s ezért letartóztatott Kossuth Lajos védelmében. Wesselényi, Kossuth és a Madarász-fivérek kiszabadítása elsősorban Deák érdeme volt, aki az „egy az egyben” érvelésű megnyilatkozások mellett a taktikus jogászkodás fogásait is alkalmazta annak érdekében, hogy engedményekre kényszerítse Metternich kormányát. Ami Deák 1848—49-es szereplését illeti, elmondhatjuk, hogy ez a nem-forradalmár a maga csendes, szemlélődő módján, szolidáris maradt a forradalmas országgal. Lehet-e számonkérni Deáktól, hogy Világos után ő is „letette a fegyvert”? Hogy nem állt azok közé, akik új forradalom előkészítésén munkálkodtak? A lényeg az, hogy nem bontott zászlót még 1849. ellen sem, s hogy „nyitott” maradt egyfelől az akkori nemzeti közvélemény, másfelől a kényszerűségből tárgyalni kívánó udvari körök számára is. Valóban siker volt-e „a magyar nemzet” 1867. évi Kiegyezése I. Ferenc Józseffel? Jót hozott-e a Monarchia „dualista” átszervezése, az a nagy vállalkozás, amelynek Deák Ferenc volt az ügybe hosszú és szívós előkészítő munkát fektető első számú mestere? Érdemes odafigyelni Deák 1866-ban tett kijelentésére, miszerint „a sors országunkat oly nagyhatalmak közé helyezte, amelyeknek bármelyike, midőn azt hinné, hogy vágyainak és terveinek útjában állunk, minket — saját erőnkben bizakodókat — roppant erejével bizonyosan eltörölne." De még ha „Austria" választása a cári orosz és a porosz-német expanzió ellen történelmileg nem is vált be, kétségtelen, hogy 1867. megnyitotta az utat a hazai tőkés fejlődés, és ezzel a magyar munkásmozgalom fejlődése előtt. Ma már világosan látjuk, hogy a Kiegyezés elkerülhetetlen volt. Ehhez azt is hozzátehetjük, hogy a Deák Ferenc inspirálta Andrássy-kormány többségében olyan férfiakból áll, akik a kor reális lehetőségein belül, közérdekű törekvéseket képviseltek. (A magyar közvélemény, s a nemzetközi bonyodalmak miatt meggyengült bécsi udvar szívesen látta volna Deákot a miniszterelnöki székben, ám ő maga helyett a szabadságharcos szereplése miatt, távollétében halálra ítélt, volt emigránst, Andrássy Gyula grófot javasolta.) Az 1867 elejétől 1871. végéig fennálló kormányban — amellyel a Zalából Pestre fellátogató, minden címet és rangot mellőző, idősödő agglegény az „Angol Királynő”-beli szerényen berendezett szobájában, egy pohár bor mellett tanácskozgatott — olyan férfiak voltak, mint a modern közoktatás alapjait lefektető Eötvös József, a jogi diszkriminációk ellen fellépő Horvát Boldizsár, vagy a bontakozó magyar kereskedelmi piacot az európai piacba bekapcsolni törekvő Kerkápoly Károly. Nem Deák Ferenc „bűne”, inkább az események, a társadalmi mozgások logikájának következménye, hogy a sok érdemeset kezdeményező Andrássy-kormány leköszönte után négy évvel már Tisza Kálmán állt a „magyar királyi" kormány élén. Tisza Kálmán pedig Deák Ferenc és köre „fontolva haladó”, a demokratizálástól sem elzárkózó, az össznemzeti érdekeket viszonylag szélesen értelmező politikájával szemben már úgynevezett állagőrző, az antidemokratikus liberalizmus képviselője volt. A haladó erőknek a Kiegyezés létrehozta feltételek között, de ugyanakkor a Tiszák ellen küzdve kellett előkészíteniük az új Magyarország megteremtését. ANTAL GÁBOR
