Múzsák - Múzeumi Magazin 1977 (Budapest, 1977)
1977 / 3. szám
Magyarország nyugati, délnyugati szegélyén, az osztrák és a jugoszláv határ mentén, több jellegzetes kistáj követi egymást, az őrség és Göcsej a legnevezetesebbek közülük. Különleges, folyók-formálta dombvidék ez az országszeglet. A Keleti Alpokból lefutó gyors vizek széles kavicstakarót teregettek itt szét a Rába mentén, s ezt a nagy kiterjedésű kavicsmezőt különálló dombokká, hátakká szeldelte a sűrű patakhálózat. A kavicsréteg alól temérdek forrás buggyan elő a domboldalakban. Mély árkokat vájnak a lehántott takaró alatti pannon agyagba, s a lejtő falát szabdalva, vésve futnak alá a völgyfenéken folydogáló patakocskákba. „A dombok alján hűs víz csordogál” — rögzíti a képet a táj költője, Bárdosi Németh János, aki oly szeretettel festegeti a Stájer Alpok legkeletibb nyúlványaitól a Kemenesaljáig terjedő vasi dombságot. A vasi kavicsfennsík legnyugatibb kiszögellésébe ékelődik bele az ország egyik legérintetlenebb néprajzi tója, az Őrség. Apró falvai a Zala folyócska forrásvidékén és a Kerka patak középső völgyszakaszán helyezkednek el a domboldalakon. A völgytalpak vizenyős talaja településnek nem alkalmas, ezért ülnek az őrségi falvak a dombhátak szilárdabb kavicsrétegein. Alattuk, az agyagos, süppedékes völgyfenéken a zöld legharsányabb árnyalataiban pompázó rétek közt tévelyeg a lassú patak, embermagas bozótosokkal, berkekkel szegélyezetten, fölöttük a tetőket a stájer hegyekből aláereszkedett fenyőfélék borítják. A köztes irtásokon kaptak helyet a sovány szántóföldek. Jó száz évvel ezelőtt még a bükk volt az Őrség uralkodó fafaja, ma már az erdők állományának 70-80 százaléka fenyő, s az Alpok közelségét olyan virágos növények is jelzik, mint a piroslila henye boroszlán, ez a szétterülő törpe cserje, a kékvirágú encián vagy az erdőszéleken ősszel virító csarab, ez a hangafélékhez tartozó alacsony félcserje. A Zala patak forrása, a Fekete tó, a jégkorszakból ránkmaradt tőzegmoha-láp, amely ritkás nyír- és égerligetben sötétlik közvetlenül a jugoszláv határ közelében. A változatos formavilágú kistáj arról nevezetes, hogy itt hull a legtöbb csapadék az országban. A vízbőség azonban súlyos gondokat okoz a mezőgazdaságnak. Az irtásokon keletkezett szántóföldek vékony termőtalaja alatt vizet át nem eresztő agyagréteg van, így a bőséges csapadék nem tud a mélybe szivárogni, hanem a felszínen folyik szét. A sok víz kilúgozza a sekély humuszt, elhordja belőle a tápanyagot, sőt a lejtősebb területekről magát a talajt is lemossa. Olyan súlyos problémákkal küzdött az Őrség mezőgazdasága, melyeket csak intézményesen, s igen nagy állami segítséggel lehetett megoldani. A Keszthelyi Agrártudományi Egyetem dolgozta ki a vízgazdálkodás, a talajjavítás, a korszerű gyepgazdálkodás és a belterjes állattenyésztés megteremtésének módszereit. Tizenöt éve folyik az Őrségben a rendkívül nagyarányú, összetett jellegű — kémiai, mechanikai és biológiai - talajjavítási munka. Ez, valamint a vízrendezés, és a tudomány segítsége a terméshozamok megsokszorozódását eredményezte. A mező- gazdasági termelés súlyos problémáinak a megoldása azért rendkívüli jelentőségű az Őrségben, mert a mostoha természeti viszonyok és az ipari munkalehetőségek hiánya miatt a táj népessége egyre csökken, az amúgy is kicsiny falvak lakossága rohamosan fogy. Az Őrség inkább néprajzi, mint földrajzi egység, s így tekintve a következő tizenhét községből áll: Velemér, Gödörháza, Magyarszom- batfa, Kerkáskápolna, Szatta, Ker- caszomor, Bajánsenye, Nagyrákos, Őriszentpéter, Pankasz, Kisrákos, Is- pánk, Szalafő, Viszák, Őrimagya- rósd, Kondorfa és Farkasfa. A falvak szétszórt házcsoportokból tevődnek össze. A patakvölgyre tekintő domboldalakon egymástól jó távol sorakoznak a néhány házból álló települési egységek, a szerek. Ezek a szerek igen ősi települési sajátosságokat őriznek. A hongfog- lalás utáni faluforma emlékét látják bennük éppúgy, mint a göcseji szegekben. A magányos településből kiformálódó rendszertelen képű falut, ahol minden terv nélkül építkeztek egymás mellé a rokoncsaládok, s ahol utcák hosszú ideig nem alakultak ki, egy-egy szert egy-egy család vett birtokba, s ahogy nőtt a családtagok száma, úgy szaporodtak a szerek házai az ősi udvarhelyen. A dombtetőtől a völgytalpig hosszú csíkban húzódnak a házak telkei, mindegyikhez egyformán tartozik patak menti rét, domboldali gyümölcsös, valamint erdő és szántó a dombhátakon. Az egyes szerek között szántók, kaszálók, erdőcskék húzódnak, így aztán a falvak hosz- szúra nyúlnak, házcsoportjaik nem függnek össze egymással. A nyolc szerből - egybeálló Őriszentpéteren például több mint három kilométerre van egymástól a felső és az alsó szer, s közbül még hat különálló szer követi egymást a Zala folyócska két partján húzódó dombsor oldalához telepedve. A másik legjellegzetesebb őrségi falu, Szalafő hét különálló szerből áll. Sajnos, épp Szalafő a leggyorsabban fogyó őrségi falu: lakossága 1940-ben még 700 fő volt, ma mór alig 450. A szeres település kialakulásában a védelmi szempontok játszották a fő szerepet. Valamikor járhatatlan ősrengeteg volt az egész Őrség, s mint az ország nyugati határát védelmező gyepűvonal fontos szakasza, a Rábakaput őrizte a német betörések ellen. A hatórvédelmel nagy körültekintéssel megszervező Árpád-házi királyok telepítettek ide - IV. Henrik német császár 1051. évi betörése után — besenyőket és székelyeket, azzal a feladattal, hogy a magyar törzslakossággal együtt őrszolgálatot teljesítsenek az erdővidéken. A határőr-családok a domboldalakat ülték meg, az irt- ványok legjobb kilátóhelyein verték fel első szállásaikat. A legtöbb őrségi falu ma is olyan, mintha apró 5
